Rényi Ádám novellablogja

Most, hogy több szabadidőm lett, elkezdtem rövid történeteket irogatni. Nem tudom, hogy elég jók-e. Időnként közzé teszek belőlük egyet-egyet. Ha biztattok, folytatom. Ha lebeszéltek, akkor törölje ezt az egészet el a népharag!

Goldenblog 2011 Végeredmény

A blog több, mint 300 induló közül a hetedik lett az "Egyéb blogok" kategóriában a közönségszavazáson. Köszönöm!

Kövess minket

Friss topikok

Linkblog

Találkozás egy öregemberrel

2018.11.28. 15:46 madainyer

- Jó napot kívánok, legyen szíves… Tanár úr? Ön az? Mégis mit keres itt?

- Jó napot, fiatalember! Valamikor tanítottam, igen. Honnan tudja?

- Baár-Madas Református Gimnázium, 2004-ben végzett D osztály? Nem tetszik emlékezni? Tímár Géza vagyok, a tanár úrhoz jártam fakultációra.

- Tímár Géza, hát persze, ne haragudjon, hogy nem ismertem meg, de egyik éjjel ellopták a szemüvegemet, pedig mindig magam mellett tartom. Tímár Géza, 12. D, az ablak melletti padsorban ült, a második sorban, amellett a meglehetősen korpulens…

- Ágh Tomi!

- Igen, igen, Tamásnak hívták! Hogyan alakult a sorsa, mi lett a hivatása? Úgy rémlik, ő volt, aki nagyon szépen szavalt Radnótit, Babitsot.

- Színész lett, tanár úr. Épp néhány hete összefutottunk páran fiúk, a régi osztályból és Tomi is ott volt. Sokszor hívják rendezvényekre is szavalni meg egy alternatív társulatban is játszik, de főállásban egy szappanoperánál van.

- Szappanoperánál?

- Tudja, tanár úr, a tévében ezek a napi sorozatok... Ő játssza Jankót, a targoncást és máig nagyon hálás magának.

- Évek óta nem láttam tévét, Géza, de nem is bánom, régen is inkább csak a rádiót hallgattam, azt most is szoktam. Hanem, hát miért hálás nekem ez a maga egykori osztálytársa?

- Ön szerettette meg vele az irodalmat, ha ön nincs, tanár úr, akkor talán nem lett volna színész belőle. A múltkori sörözésen is sokat emlegette azokat a felejthetetlen irodalomórákat és persze a drága István bácsit.

- Jól esik ilyet hallani, Géza. Akkor talán nem veszett el minden, lehet, hogy mégis volt értelme…

- Tanár úr! István bácsi! Hát persze, hogy volt! A legnagyobb hatással volt ránk az egész tantestületből.

- Komolyan mondja, fiam?

- Hát persze, ez nem is kérdés.

- És a tanár úrral mi lett? Hogy került ide?

- Tudja Géza, elküldtek nyugdíjba a gimnáziumból, pedig az volt az életem. A tanítás, a diákok, a nagy beszélgetések irodalomról, kultúráról, életről. De hát jöttek a fiatalok, kellett a hely. Leszereltek, talán maga így mondaná. Tulajdonképpen meg is értem. Öreg voltam, most meg még öregebb. Ez van, kár keseregni rajta. Negyvennyolc év után persze furcsa volt egyedül ülni a lakásban, de az élet végül ezt is megoldotta. Hát, nem éppen úgy, ahogy elképzeltem. A szokásos történet… a fiamék hitelt vettek fel a házra, tudja, svájci frankban. Aztán a fiam infarktusban meghalt. Én voltam a kezes, a felesége meg az unokám visszaköltöztek Újfehértóra, a menyem szüleihez. Én meg hát így…

- Nagyon rossz ezt hallani, tanár úr! De talán ön is hallott erről az új törvényről. Nem maradhat itt. Be kell mennie a szállóra, különben elő kell állítanom és abból könnyen lesz elzárás. Tudja mi az, tanár úr? Börtön. Nagyon komolyan veszik ezt. Minket tiszteket is kivezényeltek, hogy minél hatékonyabb legyen az akció. István bácsi, nem maradhat itt! Megértette?

A vértanú

2016.11.26. 21:59 madainyer

– Jó napot kívánok, ne haragudjon már a zavarásért, de meg tudná mondani, hogy mit szerelnek a házra? Tetszik tudni, itt lakunk a feleségemmel a magasföldszinten, és már napok óta megy ez a fúrás.

– Jó napot, emléktáblát helyezünk el az alsó homlokzaton, de ne aggódjon, holnapra befejezzük, mert jön a polgármester úr és a miniszterelnök-helyettes úr csütörtökön felavatni.

– Emléktáblát? És kinek az emléktáblája kerül ide? Én gyerekkorom óta, több, mint 70 éve lakom a házban, de nem tudok senkiről, aki…

– Kozák Imréé, az 56-os hősé, akit gyerekként lőttek le az oroszok. Nem is hallott róla? Elég fura, pedig ebben a házban született, talán ismerhette is, ha tényleg ilyen régóta lakik itt.

– Kozák Imre, 56-os hős? Lelőtték az oroszok? Bocsásson meg, de itt valami tévedés történhetett. Én vagyok Kozák Imre. Dr. Kozák Imre a nevem, nyugalmazott érsebész főorvos vagyok a Jánosból, egykori 56-os felkelő, de amint ön is látja, én nem haltam meg gyerekkoromban, sőt, ami azt illeti, meg sem sérültem. Más Kozákék nem laknak itt, mindössze négy lakás van a házban, meg egy ügyvédi munkaközösség, de egyikben sem lakott soha semmilyen névrokon.

– Ne haragudjon uram, nekünk időre el kell készülnünk, nem érek rá viccelődni magával, különben kötbért fizethetünk, sőt, nem indulhatunk közbeszerzésen, ha szarban hagyjuk a miniszterelnök-helyettes urat. A Kozák Imre itt lakott, hősi halált halt, a kerületi közgyűlés megszavazott neki egy emléktáblát, mi legyártottuk, felszereljük, levonulunk, aztán jönnek a fejesek, felavatják, erre a kampóra felteszik a koszorút és megvolnánk.

– Higgye el, uram, nem akarom feltartani a munkában, magam is nagyon fontosnak tartom 1956 emlékét, de akkor is én vagyok a Kozák Imre, és bár elmúltam 76 éves, túl vagyok egy infarktuson, és betettek egy pacemakert is tavaly márciusban, de ehhez képest elég jól vagyok, tehát élek.

– Uram, nézze meg ezt a táblát! Nézze csak meg! Mit lát? Lát maga szemüveg nélkül? Nem? Hadd segítsek! Kozák Imre 1940-1956. Kozák Imre meghalt, amikor egy lyukas magyar zászlóval átkelt a mai Szilágyi Erzsébet fasoron. Fegyvertelen volt, a ruszkik mégis lelőtték, mint egy kutyát. 17 se volt még a szerencsétlen. Önnek is azt javaslom, hogy adózzon tisztelettel az emlékének!

– Nézze meg uram, ez itt a személyi igazolványom! Ez pedig a lakcímkártyám. A születési dátum stimmel, 1940. január 30-án születtem, anyám neve Soós Izabella, és ide vagyok bejelentve – tetszik látni – második kerület, Lupény u. 3. Ami nem stimmel, az a halálozási dátum. Mivel még élek, ezt legfeljebb becsülni tudnám. De a lényeg az, hogy ennek az emléktáblának semmi értelme, hiszen ilyet tudtommal halottaknak szokás állítani, én pedig egyelőre nem felelek meg a kritériumoknak.

– Uram, azt hiszem, kezdem érteni a problémáját. De én csak egy építési vezető vagyok, ez az ügy messze túlnő a kompetenciámon, engedje meg, hogy jelezzem az önkormányzat műemlékvédelmi referensénél.

– Köszönöm, ha megteszi.

– És elnézést a zajért, holnapra levonulunk, nagyon szép emléktáblája lesz, efelől biztosíthatom.

– Köszönöm.

 

*

 

– Kozák úr?

– Igen, kérem. Kivel beszélek?

– Söptei vagyok a második kerülettől. Az emléktábla ügyében keresem.

– Ó, igen, már vártam a hívását.

– Az a helyzet, Kozák úr – nem kertelek, hisz egyenes ember vagyok, hogy itt valaki elkövethetett egy hibát. Sok emberen ment keresztül ez az ügy, és én nem akarok bűnbakokat keresni. Ezzel együtt nem tudom nem megemlíteni, hogy az ön özvegyét is megkerestük, hogy adjon fotókat önről a kerületi lapba, és ő egy szóval sem említette, hogy ön él.

– Ne haragudjon, Söptei úr, de a feleségem nem tudott az emléktábláról, egy újságíró kért régi fotókat a lapba, ő meg adott neki, hiszen most van az emlékév. Mivel én valóban részt vettem a szabadságharcban, 92-ben ki is tüntettek, gondolta, hogy a kerületi lap a helyi hősökről ír, hősi halottakról szó sem volt.

– Nézze Kozák úr, én, ahogy már elmondtam, nem szeretnék bűnbakot keresni. Azért hívtam fel, hogy konstruktív megoldást találjunk a problémájára.

– A problémámra? Akkor nem lesz emléktábla?

– Kozák úr! Nyilván értesült róla, hogy az emléktáblát a miniszterelnök-helyettes úr és a polgármester úr közösen avatják fel. Az eseményről beszámol a távirati iroda, sőt lesz egy élő kapcsolás az M1-en. Talán nem kell hangsúlyoznom önnek, hogy milyen szinten ásná alá a miniszterelnök-helyettes úr és a polgármester úr tekintélyét, ha amiatt kellene lemondani az ünnepséget, hogy ön él. Mémek az interneten, szarkasztikus cikkek mindenhol. Kinevetnék őket, az önkormányzatot és persze önt is. Hát kell ez magának? Dehogy kell.

– Akkor mégis mit ajánl?

– Nézze, ha jól tudom, ön már közel van a nyolcvanhoz, javítson ki, ha másként gondolja, de ilyenkor már azt szokták mondani, hogy teher az élet. Gondolja át, mi várhat még önre? Nem sok. Tartalmas élete volt, részt vehetett egy igazi forradalomban, sokat utazott, ha jól tudom, sportolóként is egészen komoly eredményeket ért el. Nyilván egy nyugdíjas főorvos nem akar méltatlan körülmények között, a családjának kiszolgáltatottan szenvedni élete alkonyán. Itt az alkalom, hogy méltósággal elmenjen.

– Söptei úr! Azt mondja, hogy meg kell halnom?

– Na, de Kozák úr! Soha nem mondanék én ilyet, ez csak az egyik megoldás. Kétségtelenül az egyszerűbb. Nekünk is, önnek is. Azt gondolom, megfontolhatná.

– Nézze, a feleségemnek én vagyok az egyetlen támasza, volt egy csúnya combnyaktörése télen, épp csak, hogy felépült, a lányunk Svájcban él a családjával, én járok bevásárolni, szóval nem lenne szerencsés megoldás, ha meg kellene halnom. Esetleg lenne más opció?

– Kozák úr, természetesen van. Jogállamban élünk, senki sem követelheti öntől a halálát, csak ajánlhatjuk. De van persze másik megoldás. Hallott ön az úgynevezett vértanúvédelmi programról?

– Miről, kérem?

– A vértanúvédelmi programról.

– Soha életemben.

– Nos, ez nem véletlenül van így. A vértanúvédelmi program egy titkos program, az Alkotmányvédelmi Hivatal felügyeli. Talán nem lepi meg, de az ön esete korántsem egyedi. A háborús és forradalmi hősök adatainak digitalizációja során történtek hibák. Nem kertelek, Kozák úr, el lettek cseszve a dolgok rendesen. Az emléktábla szinte a szóra sem érdemes kategória. Történt olyan, hogy egy településen életnagyságú szobrot állítottak egy aktív gimnáziumigazgatónak, a honvédelmi miniszter úr és a lengyel nagykövet jelenlétében. Csak a szobor 9 millióba került, a márvány padokról mellette, inkább ne is beszéljünk. Az avatás, a koszorúzás ott sem maradt el. A direktor urat rábeszélték, hogy vegyen részt a vértanúvédelmi programban. Még aznap éjjel összepakolták a holmiját, a családjával együtt új nevet kapott, az ország másik végében jelenleg egy könyvtárat vezet és nagyon elégedett az új életével. Évente egyszer elmaszkírozva, éjjel a program keretében megtekintheti saját szobrát, és elhelyezheti lábánál az emlékezés virágait. Igazán kivételes helyzet, sokan cserélnének vele, azt hiszem. De említhetnék még önnek számos esetet, ha nem kötne a titoktartás.

– Értem. És mit ajánl az én esetemben?

– Bíztam rugalmasságában, és egyeztettem a hivatal munkatársaival. Lenne egy nyugdíjas agronómusi szerep Inárcson, teljes ellátással a helyi idősek otthonában, természetesen a feleségével együtt. De felajánlhatok egy tanyát, lehetnek parasztemberek Zalában, nem messze a szlovén határtól. Ugyan víz nincs, de jár a szerephez két unoka, akik havonta felkeresik önöket. Kérem, gondolja át!

– Köszönöm, Söptei úr, megbeszélem a feleségemmel, ha megengedi.

– Természetesen. Gondolják csak át, de azért emlékeztetem, az első megoldással jóval kevesebb a papírmunka. És ön már gyerekként kész volt életét áldozni a hazájáért. Most sem késő megtennie.

 

 

Bűn és bűnhődés

2011.05.31. 01:33 madainyer

Elpé jó tíz éve nem ült trolibuszon. Jól menő drogkereskedők általában nem utaznak trolibuszon, ám egy félresikerült hétvégi elhajlás következtében X5-ös BMW-je szervizben volt. Így – talán maga sem tudta miért, –  számos lehetőség közül ezen a szerdai reggelen a 76-os trolit választotta, hogy eljusson a Keletihez a Kleopátra házban található bérelt lakásából. Amikor Elpé legutóbb trolin utazott, az nem sokkal az érettségi előtt történt, nagypályás életébe már nem fértek bele az ilyen kötöttpályás furcsaságok. Eleinte motorral járt, aztán ahogy beindult az üzlet, egyre nagyobb terepjárókat vásárolt. Szerette a jólétet, de hát ki ne szeretné?

Amikor a Csanády utca sarkán felszállt a trolira, egyszerre időutazásra is befizetett. Visszatértek régi gondolatai, régi dilemmái, régi választásai. Amikor még normális, polgári foglalkozású, adófizetőnek készült. Ezt persze így sohasem fogalmazta meg magának akkoriban, bár már 16 évesen a jó és a rossz út között lépegetett, mígnem rájött, hogy neki a rossz bizony sokkal jobb.

Pedig harmadikban az irodalom-fakultációra mindig elolvasta a kötelező olvasmányokat, és úgy tervezte, magyar szakra jelentkezik majd az ELTE-re. De már akkor annyit vert el egy hétvégén, amennyit egy magyartanár egy hónapban az osztályfőnöki pótlékkal együtt sem keresett meg. Így Elpé végül ki sem töltötte a jelentkezési lapot, és az üzletre koncentrált. Kis halból rövidesen nagy hal lett, majd cápa. Sok baráttal, még több ellenséggel.

Ez talán ugyanaz a troli – gondolta magában. És lehet, hogy igaza volt. A 76-os trolik valamiféle mozgó múzeumként rótták a köröket évtizedek óta lecseréletlenül, időnként megdőlve a „lehelpiacos” öregasszonyok nehéz szatyrainak súlyától. Vagy inkább az öregasszonyok súlyától?

A Ferdinánd hídon áthaladva pillantotta meg a szemüveges férfit. Ötven körüli magas, sovány, kissé hajlott hátú alak volt, sötét öltöny és világoskék ing volt rajta. A troli másik oldalán ült két sorral mögötte. Mandzsettagombot viselt, ettől igencsak elütött a 76-os törzsközönségétől. Tudta, hogy valahonnan ismeri a férfit, és érezte: nem véletlenül utaznak együtt. Homloka verejtékezni kezdett. Megmagyarázhatatlan bűntudat szállta meg. Évek óta nem érzett hasonlót.

Ugyan nem volt az az ijedős fajta, most mégis egyik percről a másikra átjárta testét a rettegés. A férfi miatta szállt fel a trolira, semmi kétség. Újra hátranézett, és tekintete összetalálkozott a szemüveges hideg, szürke tekintetével. Elpé visszarántotta a fejét, és mereven előre nézett.

 Az Izabella utcánál túlméretezett gyerekcsapat szállt fel két kísérővel, valósággal elárasztották az ülések közötti helyeket. A troli csak második nekifutásra tudta átszelni az Andrássy utat. Amikor Elpé legközelebb óvatosan megfordult, már nem látta a férfit. Mégsem könnyebbült meg. Akárhogy is törte a fejét, nem jutott eszébe, honnan ismeri a szemüvegest, de tudta, hogy kettejüknek lezáratlan ügyük van. És az ő világában a lezáratlan ügyek lezárása valakinek nagyon kellemetlen szokott lenni. 

Amikor a Bethlen Gábor utcai végállomásnál leszállt a troliról, újra megpillantotta a férfit. Szorosan mögötte lépett le a lépcsőn, szinte tarkóján érezte a leheletét. Elpé halálra rémült. Szinte megbénult. Több alakot rendezett már le, a szemüvegesnél sokkal erősebb figurákat is. Volt köztük, aki nem kapott esélyt a revansra. Most mégis dermedten állt meg a Baross tér sarkánál. Érezte, hogy nem kerülheti el azt, ami következik, tudta, hogy nem tehet ellene semmit.

A szemüveges felgyorsította lépteit, gyorsan utolérte, és megragadta a vállát. Elpé visszafordult, a férfi ismét belenézett a szemébe.  – Bűn és bűnhődés! –mondta hangosan. Mond ez magának valamit, fiatalember? – kérdezte szinte üvöltve. Elpé agyában fél másodperc alatt is több olyan bűne is eszébe jutott, ami bűnhődésért kiáltana bármely bíróságon, de nem szólalt meg, csak állt némán. Reszketett. Feladta. Eszébe jutott, hogy talán minden másként alakult volna, ha a hétvégén nem töri össze a kocsit, ha nem szállja meg a nosztalgia, talán soha sem találkozik ezzel a férfival, aki most itt áll vele szemben, és nem megy el addig, amíg nem fizet neki. Talán az életével. Senki nem venné észre ebben a tömegben, ha a szemüveges elvágná a torkát. Mire valakinek feltűnne, hogy vért fröcsköl a nyaka, gyilkosa már messze járna. Tudta: küzdhetne, de már nem akart.

– Hát nem emlékszik, Péter? – kérdezte a férfi halkabban, de nem kevésbé ijesztően. Elpé válaszolni akart, de csak valami hörgésszerű zaj jött ki a torkán. – Lázár Péter! Maga az, megismerem. Tizennégy éve tartozik a Szabó Ervin Könyvtár XIII. kerületi fiókjának a Dosztojevszkij-kötettel. A pótdíj 28 750 forint. Itt írja, alá, és 5 munkanapon belül fizesse be a pénzt! Kérhet részletfizetést, ha csatolja a munkahelye által kibocsátott fizetési kimutatást. És hozza vissza a könyvet, a tízedikesek már nagyon keresik, tudja, most kötelező olvasmány náluk!

 

Három csengetés

2011.03.13. 00:54 madainyer

Ferenc négy éve hosszan tartó betegség után halt meg, ahogy azt mondani szokták. „A nyugállományú okleveles könyvvizsgálót életének 71. évében érte a halál” – fogalmazott ennél is tökéletesebben a Népszabadság halálozási rovata, ahova özvegye már másnap elhelyezte a gyászjelentést. Ica évek óta nagy érdeklődéssel olvasgatta mások halálhírét, így Ferenc elvesztésekor azonnal tudta, hova forduljon. Amikor síri hangon telefonáltak a Péterfy Sándor utcai kórházból, azonnal taxit hívott, de mivel a diszpécser tízperces várakozást jósolt, ő addig felhívta a halálozási rovatot. Ica rendszerető, sőt rendmániás volt, minden helyzetben igyekezett megfelelni környezete elvárásainak, rettegett attól, hogy barátai vagy a szomszédjai esetleg megszólják valamiért. A Fiumei úti sírkertben azonban nem kellett idegeskednie: Ferenc temetése flottul ment, Ica méltósággal és eleganciával fogadta a részvétnyilvánításokat kifogástalan fekete selyemruhájában, melyet már férje legutolsó CT-eredménye után beszerzett. Ica özvegy évei békességben teltek. Ugyan nem élt intenzív társadalmi életet, de kéthetente azért eljárt bridzselni a lányokkal. Azokat a vénasszonyokat hívta így, akikkel együtt járt még az angolkisasszonyokhoz. Minden hétfőn elment a Kossuth moziba, a filmek többségét nem nagyon értette, de igyekezett kihasználni a nyugdíjas kedvezményt. Minden hónap első hétvégéjét pedig Siófokon töltötte a lányáéknál. Ica megszokta, hogy a piacról az üres lakásba tér haza, és ugyan a szürke hályogja miatt már nem nagyon olvasott, tévét is alig nézett, de minden második szerdán a Zeneakadémiára is eljárt Aliz húgával. Ilyenkor Gábor, Aliz fia értük is ment, sőt Icát felkísérte a negyedikre.

Azon a szerdán is éppen a Zeneakadémiára készült Ica, amikor a jól ismert három csengetést meghallotta. Évek óta nem csengetett senki így, az asszony gyanakodva sietett az előszoba felé. Amikor az ajtóban halott férjét pillantotta meg egy csokor jácinttal a kezében, sikoly helyett valami hörgésszerű hang jött ki a torkán, majd gyorsan leült az előszobai hokedlire.

Negyed óra múlva már a nappaliban ültek mindketten, Ferenc kedvenc bögréjéből itta a teát, a filtert szokás szerint elfelejtette kivenni. Ica percekig némán ült, és úgy nézett a férjére, mint aki kísértetet lát, megszólítani is alig merte.

–       Mit keresel te itt? – kérdezte kevés örömmel, annál több felháborodással a hangjában Ica. – Halottnak kellene lenned – sóhajtotta gondterhelten és vázába tette a jácintot.

Ferenc nem érezte özvegye felháborodását, és nagy lelkesedéssel adott elő egy zagyván lírai történetet arról, hogyan kapott újabb esélyt a Jóistentől, hogyan térhetett vissza holtából, hogy újra kitöltse az űrt, amit maga mögött hagyott.

Ica vallásos neveltetése ellenére nem hitt Istenben, minden tudományosan nem bizonyított jelenségre csak legyintett. Így meglehetősen nehezen tudta a helyére tenni, hogy férje, akit legutóbb akkor látott, amikor kékesfehér arcára rácsukódott a bádogkoporsó teteje, most ugyanazzal az idegesítő nyáladzással szürcsöli a teáját, mintha csak éppen a közértbe ugrott volna le egy pár percre. Az asszony évekkel ezelőtt viszonylag gyorsan elfogadta, hogy férje nincs többé, és meglehetősen tanácstalanul állt a helyzet előtt, hogy Ferenc minden előzetes értesítés nélkül újra betoppant életébe.

Ami azt illeti, Ferencnek igen jó színe volt, különösen ahhoz képest, hogy négy hosszú esztendőn át megszakítás nélkül volt halott, hófehér, frissen vasalt inge pedig csak kihangsúlyozta napbarnított (?) arcát. Ráadásul míg Ica háta tovább görnyedt az évek során, Ferencen semmi nem látszott meg az idő múlásából, a szeme is élénken ragyogott.

Ha a férfin múlott volna, legszívesebben ott folytatta volna, ahol annak idején véget ért az élete, de Ica komoly óvintézkedéseket hozott annak érdekében, hogy a titok ne derüljön ki. Megtiltotta, hogy Ferenc elhagyja a lakást, felvegye a telefont, sőt az ablakhoz sem mehetett közel, nehogy meglássák az utcáról. Még a lánya előtt is titkolta, hogy az apja visszatért a sírból, de leginkább attól tartott, hogy a lakóközösség megneszeli és valaki feljelenti, hogy jogosulatlanul veszi fel az özvegyi nyugdíjat, vagy ami még rosszabb, kihívja a tévéseket. Ferenc úgy tűnt, hogy elfogadja kényszerű szobafogságát, és naphosszat a híradókat nézte meg a régi Népszabadságokat olvasta, hogy behozza azt a pár évet, ami érthető módon kimaradt. Ám egy kedd délelőtt a szokásos bevásárlásból hazafelé Ica véletlenül felnézett, és lakásuk balkonján a férjét pillantotta meg, aki atlétatrikóban és sötétkék tréningnadrágban locsolta a petúniákat egy másfél literes visszaváltható Margitszigeti kristályvizes palackból.

Ica először számon akarta kérni Ferencen óvatlanságát, de mire felért a negyedikre, kész tervet eszelt ki arra, hogy ne kelljen többé attól rettegnie, hogy képét bulvárlapok címoldalán kelljen viszontlátnia, és tébolyult tekintetű ördögűzők kérjenek bebocsátást a Wesselényi utcai lakásba.

Sötétedés után menjünk el sétálni a Dunapartra! – mondta váratlanul az ebédnél Ica, miközben jó adag krumplipürét mert férje tányérjára. Oda, ahol először randevúztunk – tette hozzá mosolyogva.

Ferencet nem kellett hosszan győzködni, még az ellen sem tiltakozott, hogy a júniusi meleg ellenére sísapkában és napszemüvegben üljön be a taxiba. Este tíz is elmúlt, mire Icáék elindultak, szerencsére nem találkoztak egy lakóval sem. Ica már a Jászai Mari tér előtt megállította a taxit, onnan gyalog mentek.

Ferenc boldogan botorkált le a kövekig, és mosolyogva nézte a Margitsziget fényeit. A mosoly akkor sem fagyott le az arcáról, amikor Ica a táskájában rejtegetett levélnehezékkel határozott ütést mért a halántékára. Ferenc néhány másodpercig még támolygott, majd beleesett az árvíztől felduzzadt folyóba, amely másodpercek alatt elnyelte a férfit. Ica utána dobta a zuhanás közben leesett sísapkát, majd visszasétált a Jászai Mari térre, felszállt a 4-es villamosra és hazament.

Másnap újra zeneakadémiás szerda következett, de Ica délután még kiment a temetőbe. Ferenc sírján kicserélte a virágot, végigsimította a márványtáblát, és elégedetten sóhajtott fel. Hazafelé beugrott a Sparba, hogy kávét vegyen a jövő heti bridzspartira és a vonatjegyét is megvette a Keletiben Siófokra. 

Pénteken délelőtt éppen a bőröndjét pakolta össze, amikor valaki hármat csöngetett. Ica úgy döntött, ezúttal nem nyit ajtót.

A látogató

2010.11.28. 01:08 madainyer

– Üljön le kedves, örülök, hogy eljött – mondta mosolyogva a finoman sminkelt, világoskék nyári selyemruhát viselő fiatal nőnek dr. Verbőczy Antal nyugalmazott jogtanácsos. Az idős férfi acélszürke szemekkel nézett csinos látogatójára, májfoltos kezét hol botjára, hol a nő kezére tette. – Ritkán fogadok látogatót – folytatta alig érthetően, mert közben nyelvével igazgatta önálló életre kelt műfogsorát. Tudja, kisasszony, engem már leírtak. „Tóni papa, aki meggárgyult” – így beszélnek rólam a hátam mögött. Erre mérget vehet. Pedig nem vagyok én olyan hülye, tudja?

A nő elmosolyodott, de nem válaszolt.

-      – Tudja, idén töltöm be a 76-ot. Nem vagyok én olyan öreg. Pláne nem hülye. Én kérem summa cum laude végeztem az egyetemet: a maturátus után rögtön felvettek a jogi fakultásra. Nekem kérem olyan osztálytársaim voltak, mint a Gusbauer Ede, aki a Legfelső Bíróság büntető kollégiumát vezette. Tetszik tudni? – nézett véreres szemeivel látogatójára. De ez már persze nem számít. Már semmi nem számít. Amíg élt az én drága feleségem, addig volt nekem jó. Szépen éltünk, a lányokat is rendesen felneveltük. Nem voltunk mi gazdagok, de mindig volt annyi, amennyi kellett. Volt, hogy több is volt. Akkor félretettünk, utaztunk a lányokkal Szocsiba, meg Bulgáriába is jártunk ki a vállalattal, ahol a feleségem volt a személyzetis. Gyönyörű nyarak voltak. Ma már nincsenek nyarak. Olyanok nincsenek, ezt tessék nekem elhinni! – mondta hangosan dr. Verbőczy, és megszorította a kékruhás nő csuklóját. Halkan felszisszent, de hagyta, hogy az idős férfi perceken át szorongassa vékony, fehér kezét.

– Tóni bácsi! – kiáltotta a folyosón elhaladó testes nővér. – Félkor vacsora! Tipegjen lassan be az ágyikóba!  – hadarta el bagótól mély hangján, majd hirtelen elnyelte a nővérszoba.

A férfi tudomást sem vett róla, inkább folytatta a meglehetősen egyoldalú beszélgetést.

 –  Kényeztettük mi a lányokat, de minek. Megadtunk nekik mindent, sőt annál is többet. Aztán, amikor két éve, vagy talán három éve is már, meghalt az én drága Bertám, bedugtak engem ide. Azóta nem láttam őket. Ide se néznek. Azt se tudom, élnek-e még. A szép Verbőczy-lányok. Így hívták őket az Aulich utcában, ahol laktunk. A zöldséges mindig adott nekik egy almát, amikor elmentek a boltja mellett iskolába menet. Én meg minden tavasszal és ősszel elvittem őket a Corvin áruházba, és gyönyörű ruhákat vettem nekik. Az sem érdekelt, hogy drága jugoszláv importruhák voltak. Az se. Az sem érdekelt. Erre mi a hála? Bedugnak ide, valami kórházba, ahol az a kövér nő parancsolgat. Nekem ne parancsolgasson! Nem vagyok én beteg. Látja, kutya bajom. Minden nap lemegyek sétálni a kertbe ezzel a vacak bottal. Mennék én tovább is, de nem engedik. Az őr nem engedi. Bezárattak a hálátlanok. Hogy megszabaduljanak az öregtől. Tőlem, aki kubai narancsért állt sorban a piacon karácsony előtt, hogy nekik legyen. Maga biztosan nem tenne ilyet az apjával, kisasszony. Magából sugárzik a jóság.

A fiatal nő kivette a táskájából eredetileg tízes papírzsebkendő-csomagját, és az utolsó darabbal egy könnycseppet törölt le arcáról, majd belefújta az orrát is. Az üres nylontokot idegesen dobta maga mellé a székre.

- Itt dögölhetek meg tőlük – folytatta a az öregember szomorúan. Nem tudok kimenni. A személyimet is elvették. Azt hiszik, nem láttam, de én figyeltem. Nem vagyok én bolond, tudja?

A kékruhás nő lassan emelkedett fel a székből. Gyorsan az órájára nézett, majd megköszörülte a torkát. Régóta nem szólt egy szót sem, vissza kellett nyernie beszédhangját.

-        –  Apa, holnap Kati is jön megint. Ma nem tudott, mert Tomika beteg lett, de holnap megoldja valahogy. És hozunk székelykáposztát, a kedvencedet. A tegnapi lábast elviszem, abba hozom a káposztát. Jó lesz? Vigyázz magadra, drága apukám!  – mondta, és átölelte az idős férfit.

Évforduló

2010.09.07. 21:18 madainyer

Klára a mosogató mellé tette gumikesztyűjét, rögzítette az új gázpalackot, lefóliázta és a hűtőszekrénybe csúsztatta a reggeliből megmaradt paprikás szalámi szeleteket. Mielőtt leült volna a világoskékre festett konyhaszékre, hajtott egyet az olajgőztől megbarnult konyhai naptáron. Március 31. volt. Éppen 30 éve mondták ki a boldogító igent az Uri utcai házasságkötő-teremben Tamással, a végzős joghallgatóval. Akkoriban még nem volt „sorompókkal lezárt hivatalos rablóövezet” a Vár, ahogy szegény Márta nővére mondta mindig, és a vörös szegfűkkel díszített citromsárga ezerkettes Lada úgy szelte át a várost a József Attila lakóteleptől a Szentháromság térig, mintha éppen a királyi pár járta volna végig a birodalmat egy díszes hintón. Klára úgy is érezte magát, mint egy valódi hercegnő, a napsütötte Budapest összes járókelőjének arcán úgy látta, hogy ők is velük ünneplik ezt a gyönyörű szombat délelőttöt.  Régóta készült a mai napra, erre a kerek évfordulóra, és azon töprengett, vajon Tamásnak eszébe jut-e, hogy mi történt ezen a napon 1980-ban. Biztos volt benne, hogy ha másként nem, ő majd eszébe fogja juttatni.

Amikor Klára azt hitte, hogy Tamás elfelejtheti ezt a nevezetes napot, tévedett. A szinte teljesen megőszült, de az ötvenen túl is jóképű sztárügyvéd éppen jogi tanácsait fogalmazta a Nők lapja „Az ügyvéd válaszol” című rovata számára, amikor Blackberryjén megjelent a 4 éve beállított és azóta ki nem törölt jelzés: HÁZASSÁGI ÉVFORDULÓ! Tamás elmosolyodott, néhány másodpercre felidézte a napot, amikor egy évfolyamtársától arra a délelőttre kölcsönkért öltönyben elvette Klárát, majd a ceremónia után gyorsan visszavette a saját ruháját. Vissza kellett adni, mivel az öltönynek délután már egy középfokú német nyelvvizsga szóbeli fordulóján volt jelenése. Miközben a kezét díszítő Tiffany pecsétgyűrűjét fényesre dörzsölte hüvelykujjával, elégedetten mondta ki magában, mennyivel jobb lett az élete azóta. Tamás gyakorlott mozdulatokkal adta a Blackberry értésére, hogy a figyelmeztetés további ismételgetésétől a továbbiakban tartózkodni szíveskedjen, majd a belső vonalon kiszólt a titkárnőjének, hogy rendeljen egy hatalmas rózsacsokrot csupa vörös rózsából, és foglaljon egy asztalt két főre a Bock Bisztróba nyolcra, de kösse a lelkére a séfnek, hogy mindenképpen tankoljanak fel báránylapockából.

Klára Dávid régi fotóját nézte az íróasztalán. A kép egy gyereknapon készült Kamaraerdőn évekkel azelőtt, hogy elkezdődtek a problémák vele. „Problémák vannak a gyerekkel” – mindig így beszéltek Tamással is. Talán soha nem mondták ki, hogy a fiúk egy drogos bűnöző lett, aki a szüleitől is lopott. „A mi hibánk – mondta ki hangosan újra és újra –­ túl sok szeretetet kapott.” Klára kitakarított. Minden nap megtette, de most a szokásosnál is alaposabban. Minden a helyére került, semmi nem maradt elöl, ami arra utalt volna, hogy itt ember él. Olyan lett a Victor Hugo utcai lakás, mint egy bemutatóterem valami bútorkatalógusból.

 Tamás a pénzügyi tanácsadójával ebédelt. Tulajdonképpen egyedül ropogtatta az olajos magvakat salátaágyon bőrborítású antik íróasztalán, míg Rozner sorolta neki a „tuti tőzsdei tippeket”. Tamás ugyan őt is megkínálta magokkal, de Rozner nem kért. Fél füllel az állampapírok hozamáról szóló lendületes beszámolót hallgatta, közben az ügyvéd felmenőiről készült olajfestményeket nézegette irodája falán. Ő volt az első értelmiségi a családban. Az ügyvéd felmenőket a berlini bolhapiacon vásárolta egy szerzői jogokról szóló konferencia szünetében. Négyet kapott kettő áráért, és a szerény befektetés is bőven visszajött már, hiszen az ügyfelek bizalomindexe sokat nőtt az „ügyvéddinasztia” rokonszenves sarja iránt. Tamás újra az estére gondolt. Izgatott volt, mint egy kisfiú. „Ne izgulj, öreg harcos – mondta magában – ez a nap egyszer már bejött neked!” Észre sem vette, hogy Rozner közben távozott.

„Életem legboldogabb napja”. Még hosszú évekkel később is így emlegette az esküvőjét a barátainak Klára. Az asszony a rendrakás végeztével belenézett a tükörbe, majd reflexszerűen elfordította a fejét. Hát igen. Harminc év, az harminc év. „Mégsem nézhetek ki úgy, mint egy öregasszony, ne legyek már rondább az elkerülhetetlennél! Mindennek meg kell adnia a módját, hát ennek a napnak meg különösen!” – gondolta, és kivette a szekrényéből azt a ruhát, amit legutóbb három éve az Ügyvédi Kamara karácsonyi bálján viselt. Fülébe az égszínkék fülbevalót tette, amit az esküvőjén viselt. Ez volt az egyetlen olyan darabja, ami ma is éppúgy jó volt rá, mint 1980-ban. Vajon felismeri Tamás a fülbevalót, amikor este meglátja rajtam? – tűnődött.

Tamásnak egy a szokásosnál is bőbeszédűbb ügyfele miatt nem volt ideje hazamenni átöltözni, de ez egyáltalán nem látszott eleganciáján, klubzakója alatt sima maradt hófehér inge. Rendelt egy nemdohányzó taxit, és egyenesen az étterembe hajtatott. Elképzelte az estét, és annyira belefeledkezett a tervezgetésbe, hogy egy szót sem szólt, amikor a diszpécser egy telebagózott kocsit küldött érte. Amikor belépett a Bock Bisztróba, a pincér diszkréten a ruhatár mögött elhelyezett rózsacsokorra mutatott, mint valami kellékes, aki jelzi az Bánk bánt játszó színésznek, hol a tőr. Tamás tudta, hogy ezen a március 31-én újra elérkezett a nagy nap. Ült, és türelmesen várt.

Klára kikapcsolta a mobiltelefonját, hogy senki ne zavarja meg az esti terveit. Újra belenézett a tükörbe. Kirúzsozta a száját, de előtte leragasztotta a borítékot, amibe az üdvözlőkártyát tette. Levelet akart írni, az stílusosabb lett volna, de nem volt otthon levélpapír. Bár amit Tamásnak írt, kényelmesen el is fért az üdvözlőlapon. Nem nézett az órájára, mégis érezte, hogy most menni kell. Bezárta a lakást. Kettőre.

Tamás úgy nézett partnerére a vacsoraasztalnál, mint egy kamasz fiú. Időnként még idétlenül fel is nyerített, amivel csak ráerősített kései második serdülőkorára. Zavarban volt, és meg akart felelni. Ő, akitől még a legfelsőbb bírósági bírók is tartottak, most azon izgult, hogy az este tökéletes legyen. Szeme sarkából félpercenként a virágra nézett, várta a megfelelő dramaturgiai pillanatot. Ám a pillanat helyett egy telefonhívás érkezett. Tamás nem akarta felvenni, de a hívó olyan kitartó volt, hogy mégis így látta egyszerűbbnek.

Tamás ránézett Klárára, majd a fehérköpenyesre. Némán bólintott. Eltorzult és természetellenes kék színű volt a nő arca, de a fülbevalója ugyanaz volt, amit még az esküvőn viselt. „Ő az. A volt feleségem, Klára. Sokat szenvedett?”. „Pár perc alatt halott volt. A lakásában nyitotta magára a gázt – így a fehérköpenyes – Menjen haza, jobb, ha pihen egy kicsit! Van valakije, aki ott tud maradni magával?” Tamás felsóhajtott: „Igen, a menyasszonyom. Illetve tulajdonképpen még nem is a menyasszonyom.”

 

Mosoly

2010.07.25. 11:22 madainyer

Egy májusi szerda délutánon egy Somogyi Béla utcai körfolyosós bérház negyedik emeletén Sonnenbaum Kálmánné, Alizka egy meisseni porcelánból készült antik teáskannával, két teáscsészével, egy doboz édesítővel megpakolt bádogtálcát tett le férje elé. Alizka az elmúlt négy évben mindennap szertartásszerűen lefőzte a teát, majd szépen megterített a zöld filccel fedett asztalon.  

Éppen azon az asztalon, ahol Kálmánkával – így hívta a férjét – és Lieberman doktorral meg a feleségével évtizedeken át vérre menő bridzspartikat tartottak. Akkoriban gyakran összevesztek egy-egy robberen, ilyenkor néhány hétre abbamaradt a játék, aztán persze mégiscsak felemelték a telefont, és folytatódott minden úgy, ahogy azelőtt. Aztán úgy tíz évvel azelőtt Liebermannét elvitte a csontrák, Liberman, aki addigra előrehaladott Parkinson-kórja okán leadta a praxisát, nem sokkal később kiköltözött a fiáékhoz Wiener Neustadtba. Nem kártyáztak többet.

Azóta Alizka csak a születésnapjára kapott egy-egy üdvözlőlapot, amit Lieberman doktor fia gépelt le, mert az apja már írni sem tudott a remegő kezével. Sonnenbaumné egyáltalán nem élt már társadalmi életet, de persze a műhelyben – amit már csak heti háromszor tartott nyitva – volt napi egy-két érdeklődő. Négy évvel ezelőtt Alizka vette át a férje munkáját, 39 év alatt megtanult mindent a kiváló mestertől, aki szakmájának talán legjobbja volt. Azóta is minden nap hazatérve a munkából, Alizka elmesélte a bozontos szemöldökű, fehér hajú férfinak, mi történt a műhelyben. Kálmánka csak némán ült a karosszékben, mindig mosolygott. Ez a mosoly megnyugtatta a törékeny asszonyt.

Azelőtt olyan ritkán mosolygott, most meg olyan jó ránézni – gondolta sokszor elégedetten, bár időnként hiányzott neki Kálmánka hangos zsörtölődése. A délutáni tea során sokszor emlékezett vissza a régi időkre, amikor Kálmánka a műhelyben volt, ő pedig csak elől dolgozott a pultnál. Sok volt a megrendelés, tisztességgel megéltek, és majdnem minden évben leutaztak a Napospartra – idézte fel magában a teáját iszogatva.

Kálmánkának és Alizkának sosem született gyereke. Alizka szeretett volna nagy családot, de a férje ellenezte. Idegesítette a gyerekzsivaj, annak idején még kedvenc kisvendéglőjükből is mindig egy kis kerülővel mentek haza, mert Kálmánka nem akarta érinteni a közeli játszóteret. Az asszonynak sokáig fájt, hogy már minden barátnőjének van legalább két gyereke, neki pedig nem lesz, ám egy idő után beletörődött férje döntésébe. Pedig most milyen jó lenne, ha lenne egy lánya, unokái, egy tisztességes veje, aki jól bánik a gyerekekkel. Talán elvinnék magukkal kirándulni, főzhetne nekik is teát, de akár ebédet is. Stefánia vagdaltat. Kálmánka kedvencét.

Alizka jól beidegződött mozdulatokkal visszatette a teáscsészéket meg az édesítőt a tálcára. Óvatosan tipegett ki a konyhába. Kiöntötte férje érintetlenül hagyott teáját, de nem haragudott rá. Inkább fájdalmas mosoly ült az arcára pár másodpercre. Aztán gyorsan elmosogatott, majd felakasztotta  halványsárga kötényét a konyhaajtóra vert görbe szögre.

Éppen elindult vissza a szobába, amikor csengetést hallott. Akár két percig is eltartott, míg az idős asszony elfordította mind a három zárat. Magas, bajuszos ember állt az ajtó előtt, kezében jókora zsákkal.

        Kezeit csókolom! – mondta kellemes bariton hangon a férfi. – Sonnenbaum urat keresem. A tudakozóban adták meg a címét. Lenne a számára egy munka. A nagybátyám javasolta, hogy ők keressem meg, neki is dolgozott évekig. Magasházy Csaba, talán tetszik emlékezni.

        Mi van a zsákban, fiatalember? – kérdezte Alizka.

        Róka, kezicsókolom – töltötte meg hangjával az udvart.

        Tudja, a férjem már négy éve nem dolgozik. De hagyja csak itt azt a rókát. Most én viszem a preparátorműhelyt. Mikor jönne vissza érte? Egy hét azért fog kelleni. De meglátja, olyan lesz, mintha élne. Ha akarja, mosolyt is tudok csinálni a pofájára. A mosoly a specialitásom, fiatalember!

Dr. Zimmermann nagy napja

2010.05.28. 17:13 madainyer

Hajnali négy óra is elmúlt, már egy lélek sem járt a csepeli kikötőnél. Dr. Zimmermann oldalkocsis motorral érkezett. Ügyeletes volt, és még haza is akart menni átöltözni. Az oldalkocsiban a felesége ült mindig. Most egy táska foglalta el a helyét. Barna bőrtáska. Még a nagyapjáé volt. „A feleségem soha többé nem fog itt ülni” – futott át az agyán, és némi fájdalmat is érzett. Lassú, csendes léptekkel haladt a vízparti műhelyig. Kinyitotta a lakatot, elfordította nagy vaskulcsát a zárban, majd magára zárta a műhelyt. A függöny be volt húzva, így felkapcsolta a lámpát. Nem lámpa volt az, csak egy villanykörte, amely árván lógott le a mennyezetről.

 

Letette táskáját az öreg sublótra és nekiveselkedett a feladatnak. A műhely padlóján nylonba csomagolva oldalra fordulva feküdt a test. Átfutott az agyán, hogy nemrég még élet volt ebben a testben. Pár hete még állt mellette a kertben, nézte sudár termetét és mosolygott rá. Aztán pár napra rá egy másik hűvös éjjelen kihozta a baltát a garázsból és voltaképpen minden előkészület nélkül lesújtott háromszor. Ahogy mondani szokták, úgy zuhant a földre, mint egy darab fa. Állt felette egy-két percig, nézte, majd bevonszolta a garázsba. Izzasztó volt.

 

Furcsán, szokatlanul indult a másnap reggel. Egyedül ült a verandán, és érezte: valahogy ma jobban süt a nap. Különös lelkiállapotba került, ami az izgalom és a nyugalom megmagyarázhatatlan keveréke. Jóska bácsi furgonjával vitte le pár nappal később a műhelybe. Dr. Zimmermann nem akarta a garázsban csinálni.

 

Már elmúlt hajnali öt óra is, Dr. Zimmermann kezében gyorsan járt a fűrész. Mozdulatai gyakorlottak voltak, sebészként gyakran használt fűrészt az amputációkhoz. Klarisszára már alig lehetett ráismerni, a padló pedig vöröslött, talán mégsem kellett volna teljesen levenni a nylont. Milyen praktikus, hogy éppen a kikötőben, a víz mellett van a műhely. Amikor megvette, még nem gondolta, hogy ez egyszer ilyen jól fog jönni.

 

Miután minden mással készen volt, utolsó lépésként ráerősítette Klarisszára a nehezéket. Ha ezt elfelejtette volna – gondolta magában – akkor teljesen hiábavalók lettek volna az aprólékos előkészületek.

 

Hat óra után pár perccel nyitotta ki a műhely víz felőli oldalán lévő ajtót. A rámpa megkönnyítette a dolgát. „Gurulj, Klarissza!” – nevetett magában. Halk csobbanás, majd morajlás hallatszott, de ahhoz éppen elég hangos, hogy elnyomja Pali bácsi, a kikötőőr lépteinek zaját.

 

„Jó reggelt, doktor úr!” – mondta valószínűtlenül magas hangján Pali bácsi. Dr. Zimmermann zavartan fordult meg. Pali bácsi a válla felett megpillantotta a móló melletti vörös vízfoltot. „De doktor úr!, Mi ez a hatalmas folt?”

 

– Hagynom kellett volna még száradni, de reggelre már itt lesznek a barátaim az avatóünnepségre. Kicsit megcsúsztam a Klarisszával. Az árbocokat is csak éppen az előbb erősítettem fel, a műhely padlója meg tocsog a vörös csónaklakktól. Tudja, Pali bácsi, magam építettem alig néhány hét alatt! A volt feleségemről neveztem el. Talán egyszer visszajön még hozzám. Ő is jön az ünnepségre a Takács adjunktussal együtt – sóhajtott Dr. Zimmermann.

– Büszke lehet magára, hiszen még a fát is maga vágta ki. Ez tényleg csak az ön érdeme, drága doktor úr. Gyönyörű a hajó! – mondta mosolyogva Pali bácsi.

– Köszönöm, Pali bácsi, jó erősen kikötöm a Klarisszát, aztán pedig felmosom a műhelyt, nem akarok magának plusz munkát okozni. És bekészítem a pezsgőt is, hamarosan kezdődik az avatás.

 

– Hát, csak gratulálni tudok, Ernő! Nem csak kiváló sebészfőorvos vagy, hanem nagyszerű hajóépítő mester is – mondta Kvassay professzor, a nemzetközi hírű urológus. Kvassay az alkalomhoz illő tengernagyi egyenruhára hajazó klubzakót viselt, felesége, aki egykor színésznő volt Győrben, pedig matrózcsíkos mélyen dekoltált felső mellett tette le a voksát a Klarissza avatóünnepségére. Rajtuk kívül a névadó, azaz Dr. Zimmermann volt felesége és jelenlegi kedvese, Takács adjunktus vett részt. Ugyan nem hívták, de senkit nem zavart Pali bácsi, aki szintén ott álldogált a mólón és feleslegesen, de látványosan tartotta a Klarisszát rögzítő kötelet.

 

– Az első út a névadóé! – jelentette ki dr. Zimmermann, és gáláns mozdulattal segítette fel exnejét a fedélzetre. Takács adjunktus úgy ugrott utána, mint egy majom. Szeles reggel volt, de Klarissza, mármint a volt Zimmermanné gyakorlott hajós volt, így könnyedén siklott ki a bárka a háborgó Dunára. Kvassayék és Pali bácsi megtapsolták az építőt és a hajó első utasait.

 

Dr. Zimmermann a pezsgőzés után csendben visszament a műhelybe, a többiek a mólón beszélgettek. Gyorsan felmosta a kiömlött csónaklakkot, majd kinyitotta barna bőrtáskáját és beletette azt a fadarabot, amit a Klarissza hajófenekéből fűrészelt ki egy órával korábban. Rezzenéstelen arccal tért vissza a mólóra és hátat fordítva a hullámok közt éppen eltűnő Klarisszának nagyot hörpintett a Veuve Cliquot-ból. „Édes Klarisszám, nem kellett volna lelépned az adjunktusommal, akkor talán motorozhattunk volna megint együtt” – gondolta magában, és bedobta a bőrtáskát a motor oldalkocsijába.

A Bercsényi

2010.05.17. 20:38 madainyer

 

Ferinek nem sok öröme volt az életben. Sosem volt igazán jóeszű gyerek, hiába korrepetálta Klári néni, a mostohanagynénje. Így a továbbtanulás szóba se kerülhetett. Pár évnyi munka után ugyan estin megpróbálta elvégezni a Bercsényi Szakiskolát, de második év után kibukott. Melózott így is kora reggeltől estig, még szombaton is. Nem meló volt az persze, csak segédmeló. De hiába a túlórák, esélye nem volt egy saját lakásra. Másodmagával egy kis lukat bérelt a Bajza utcai garzonházban. Albérlőtársa, Imre is a Garay téren dolgozott, épp a szemközti boltban, és elviselhetetlenül büdös hússzaga volt. Feri menekülni akart innen. Soha többé nem akart elaludni a hányingerkeltő húsbűzben. Klári néni maga ajánlotta az eltartási szerződést, Feri pedig nem sokáig gondolkodott. Mátyásföldről persze macerásabb bejárni, de legalább megszűnt a bűz, és lett egy saját szobája meg volt egy kis kert is.

Klári nénivel jól kijöttek, csendben meghúzta magát a konyhában az öregasszony, halkan hallgatta a Sokol rádióját. Jócskán túl volt a nyolcvanon, de még mindig remek volt a hallása. Szerette Feri a nénit, de nem viselte meg a halála. Így volt ez rendjén, gondolta magában. Elment szegény, hogy átadja helyét a fiatalságnak.

Ha Feri volt a fiatalság, akkor a fiatalság nem találta a helyét. Mintha elátkozták volna. Közel a negyvenhez is csak pultnál volt, hátra alig engedték be. Legfeljebb kicipelhette az árut, no meg a szállítást rábízták a telepről. Magánélete valóságos katasztrófa volt. Volt, hogy évekig nem lépte át a küszöbét női láb. Leghosszabb kapcsolata egy általános iskolai fizikatanárnővel volt. Majdnem 4 hónapig voltak együtt, de Sárika egy post it-on szakított vele. Akkor látott először post it-ot. A Garay téren nem volt post it. Talán az iskolában használnak ilyet, de amikor ő járt iskolába még biztosan nem használtak.

A munkában csak ment a gúnyolódás. Segédnek szólította még Lacika is, aki csak 24 éves volt. De ő elvégezte a Bercsényit, neki papírja volt róla. Megtehette. Feri már gyűlölt bejárni is, összeszorult a gyomra, amikor hajnalban megszólalt a vekker, és tudta: megint menni kell a Garayra.

Csak élt bele a semmibe. Egy ideig legalább kéthetente elment moziba, de kijött a felénél. Minek? Aztán nem ment többé. Egy idő után már teljesen beszűkültek a gondolatai. Nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy megteszi. Meg kell tennie, nincs értelme tovább halasztani. „Ez így nem mehet tovább. Legyen vége a megaláztatásnak” – sóhajtott.

Vasárnapra tervezte. „Véres vasárnap” – így nevezte el magában cinikusan. Előtte pénteken lement Gádorosra a szállítmányért a Barkas-szal, de most kivételesen Mátyásföld érintésével érkezett Lacikáékhoz.

Megvette a kötelet. Kettőt, hogy biztosan megtartsa a közel száz kilós testet. Eltervezte, hogy a kert végi fészerben fogja megtenni. Átvitte a szerszámok nagy részét meg a néhai Kamill bácsi rozsdás fűnyíróját a ház alatti pincébe. Csak a kalapács maradt meg pár jó erős szög. Az még kelleni fog - gondolta. Hogy mi történik a fészerben, azt nem lehet hallani majd az utcáról. Nem rohannak be a polgárőrök, hogy megállítsák, hogy még most is kudarcot valljon. Ennek sikerülnie kell. Hányszor elképzelte, hányszor eltervezte. Most senki nem állíthatja meg. Nincs több gúnyolódás, nincs több megaláztatás. A fészerben vasárnap minden véget ér.

Különös izgalom lett úrrá rajta rögtön ébredés után. Január 7-e volt, letépte a naptárról a szombati dátumot, mielőtt csizmát húzott volna. Lassan, határozottan lépdelt, de nem trappolt. Nem akarta felébreszteni a szomszédokat. Átszellemült, szinte beteges mosoly ült az arcára. Nyugalom szállta meg, valami torz, kielégülés előtti nyugalom. Sámlira állt, hogy elérje a köteleket. Jó lesz. Feri csendben magára csukta a fészer ajtaját.

Délelőtt fél 11 volt, mire végzett. Húsok tökéletesre darabolva. Belek kimosva, kolbásznak való beletöltve. A konyhában rotyogott az abálólé. A fészerben a két kötélen már csak a két hatalmas csülök lógott. Minimum 70 kg húst dolgozott fel teljesen egyedül. Óriási elégedettséget érzett, miközben a tűzhelyen hagymás vért sütögetett.”Megcsináltam! Én is vagyok olyan böllér, mint a büdös Imre, én is le tudok vágni egy ekkora kocát. A Lacika meg feldughatja a seggébe a bercsényis papírt” – kiabálta hangosan az üres házban. És csak nevetett, nevetett, önfeledten nevetett.

Egy görbe este

2010.05.13. 23:14 madainyer

Szuhai szerette a feleségét, de persze megvoltak azért a maga kis külön útjai.
Nyolc éve voltak házasok, és a felesége gyakran mondogatta neki, hogy soha nem fog benőni a feje lágya. A férfi egy jól menő építészirodában volt ügyvezető-helyettes, gyakran maradt benn sokáig a munkahelyén, és a teendők fogytával sem mindig az otthona felé vette az irányt. Volt, hogy beültek egy sörre a kollégákkal. Így mondták, beülünk egy sörre, de valójában szinte egyikük sem ivott sört. Szuhai mindig vodkanarancsot kért, piszkálták is a többiek, hogy az csajpia. Azon a csütörtöki estén is ezt rendelte a pultostól. „Megint csajpiát kérsz, Szuhai?” – nevetett Kántor, aki ugyan csak könyvelő volt a cégnél, mégis érinthetetlen volt, mert a főnök rusnya lányát vette feleségül. Szuhai inkább csak hallgatott, nem szólt vissza neki. Kántort mindenki spiclinek tartotta, pedig sosem derült ki, hogy az lett volna. Mégis megkönnyebbültek, amikor fél 12 körül vette a kabátját, fizetett és lelépett. El kellett indulnia, hogy elérje az utolsó metrót. Kántornak ugyanis nem volt jogosítványa.


Távozása után egyre élénkebb lett a hangulat. Újabb köröket rendeltek ki, és egyre távolabb került a társalgás az irodai témáktól. „Három menetre fizettem be” – mesélte teli szájjal Horváth, de a másodiknál már szédültem. És a harmadiknál már gumi nélkül, még jó, hogy időben leálltam. A csaj azt mondta, az ő praxisában is ritka az ilyen. Szuhainak felcsillant a szeme. „Hol van ez a hely?” – kérdezte halkan. Horváth felröhögött, elővette a zsebéből az építésziroda világoskék reklámtollát, és már írta is a címet a söralátétre. Szuhai zsebre vágta, és szedelődzködni kezdett. „Elindulok – mondta a többieknek. Hazamegyek az asszonyhoz, holnap megint kimaradok, tudjátok, hogy van ez.” A kollégák összenevettek vele és elköszöntek. Horváth még utánaszaladt. „Hivatkozz rám! Én törzsvendég vagyok, hátha kapsz kedvezményt! Keresd Irinát!” – majd sarkon fordult és visszament a söréhez, ami az ő esetében valóban sör volt.

Szuhai péntek reggel áttette a zakójából a farmerzsebébe a söralátétet. „Ma lehet, hogy csak hajnalban érek haza. Egy pályázaton indulunk, és leadási
határidő van” – hadarta el, mert valahogy jobban ment neki a hazugság, ha a szavak kirohantak a száján. Becsukta maga mögött az ajtót, és hármasával szedte a lépcsőfokokat a földszintig. Több megbeszélése is volt aznap, de Szuhai csak az estére tudott gondolni. Amikor végre kikapcsolta a számítógépét, és elindult a titkos programra, már egy lélek sem volt az irodában. Útban a kocsija felé megállt egy bankautomatánál, még jó, hogy eszébe jutott, hogy mindenképpen készpénzre lesz szüksége. Bő fél órát autózott, míg odaért a címre, amit Horváthtól kapott. Nem volt ennyire messze, csak a GPS valahogy nem igazodott ki az elhagyott iparterületen. Az épület előtt több autó is állt. Mercedesek, Hondák, de Suzukik is parkoltak a grundszerű téren.

 

Egy másik férfival egyszerre érkezett, de Szuhai inkább maga elé engedte. Régen el akart már jönni egy ilyen helyre, most valahogy mégis bizonytalansággal keveredett benne az izgatottság. Eszébe jutott Kántor, aki nála is bizonytalanabb lenne, itt már nem lenne olyan nagy a szája – gondolta magában. Kinyílt a nagy fém kapu, Szuhai meglátta a színes kocsisort, mindegyik kocsiban férfiakkal. Egy macskanadrágot viselő fiatal, de kiélt arcú nő lépett hozzá. Beleszívott egy utolsót a cigarettájába, majd eltaposta a csikket combközépig érő csizmájával. „Irinát keresem” – mondta Szuhai. Szólok neki – vetette oda a macskanadrágos nő. Eltelt majdnem öt perc, amikor előkerült Irina. Pár évvel idősebb volt, testhez tapadó farmert és mélyen dekoltált felsőt viselt. Irina kérdően nézett Szuhaira. „Horváth küldött. Horváth László.” A nő elmosolyodott. „Hát persze, a Horváth úr! A múltkor az utolsó körben már a felnin gurult, jól odavágta a kocsit a pálya széléhez! Olyat én még nem basztam, ahogy a maga barátja beért a célba.
Mindenesetre a kilences gokart lesz a magáé, ott az asztalon talál bukósisakot. És persze törzsvendég árat számolok a Horváth úrra való tekintettel.” – mondta Irina, majd a hangosbemondóhoz lépett, és elindította a futamot. Szuhai a feleségére gondolt és rálépett a gázra.

A képeskönyv

2010.05.10. 15:22 madainyer

-         Tudom, hogy szereted nézni az ablakból a gyerekeket, ahogy   szaladgálnak a játszótéren, de el kell indulnunk.

-         Hova megyünk?

-         Tudod, hova megyünk, már megbeszéltük párszor.

-         Tudom. Mikor indulunk?

-         Most. Most indulunk. Betettem a kocsidat a csomagtartóba, cuccodat is összepakoltuk, mehetünk.

-         De hova megyünk?

-         Ne idegesíts már engem, mert esküszöm, megverlek. Már ezerszer elmondtam, hogy hova megyünk. Nem fogom újra elmondani.

-         De bepakoltad a képeskönyvet?

-         Persze, hogy bepakoltam. Mondtam, hogy mindent eltettem. Indulnunk kell.

-         Nem akarok egyedül lenni.

-         Miért lennél egyedül? Ott lesznek a társaid, barátokat szerzel majd, meglátod.

-         De hova megyünk?

-         Na, jó, ebből elég. Beteszlek az autóba, és indulunk.

 

 

 

-         Elhoztuk a képeskönyvet?

-         Igen.

-         És a sisakomat? A katonasapkám megvan?

-         Megvan, minden cuccodat eltettük, ne izgulj!

-         Mikor érünk oda?

-         Még másfél óra.

-         Pisilnem kell.

-         Miért nem szóltál, mielőtt elindultunk?

-         Akkor nem kellett.

-         Most meg nem fogunk már megállni, az is biztos.

 

 

 

-         Mikor érünk oda?

-         Ha még egyszer megkérdezed, itt foglak kitenni az út szélén. Engem nem érdekelsz, majd valaki felvesz, ha akar.

-         Ki lesz még ott?

-         Ott lesznek a társaid.

-         Nem. Ők nem lesznek ott.

-         Szerzel új barátokat. Jó lesz, lesznek foglalkozások meg minden.

 

 

-         Miért álltunk meg?

-         Azért, mert megérkeztünk.

-         Megérkeztünk?

-         Igen, mondom, hogy megérkeztünk. Te maradj itt, mindjárt visszajövök. Addig becsatolva hagylak. Érted?

-         Jó.

 

 

-         Jó napot kívánok! A Takács urat keresem.

-         Mindjárt megnézem, tessék addig itt leülni a kanapéra.

 

-         Takács vagyok, jó napot kívánok!

-         Zalavári, üdvözlöm. Hát megérkeztünk. Kinn ül a kocsiban.

-         A többiek már nagyon várják. Csak röviden, mondja, mit kell tudni róla feltétlenül. Csak, hogy a munkatársaimat képbe tegyem.

-         Kapott egy gránátot a lábába a Don-kanyarnál. Azóta béna, de elhoztuk a tolószékét, majd kiveszem a csomagtartóból. 89 éves, szenilis, állandóan a megsárgult fotóalbumát nézegeti. Képeskönyvnek hívja: a katonatársairól vannak benne fényképek. Mind meghaltak már. És néha azt képzeli, hogy a háborúban harcol. Ilyenkor felveszi a sisakját. Azt is elhoztuk. Ja, és maga alá csinál. Azt hiszem, egy pelenkázással kellene indítaniuk. Mi már nagyon nehezen viseltük. Elegünk volt belőle, hogy mindent többször el kell neki magyarázni. Na meg aztán szeptemberre megszületik a második fiam, és kell a szobája. Maguknál meg viszonylag olcsó az ellátás. Na, pakoljuk ki, aztán én már fordulnék. Karácsonykor majd ránézünk. Amúgy csendes. Szereti nézni a gyerekeket, ahogy szaladgálnak a játszótéren.

Korcsolyázók a tavon

2010.05.04. 14:06 madainyer

Szokatlanul hideg decemberi este volt. A hó ugyan már nem esett, de esélye sem volt elolvadni. Tulajdonképpen még nem volt késő, de korán sötétedett. Müller a franciaablakhoz lépett. Nem lehetett azt mondani, hogy csillogott a tisztaságtól, de azért át lehetett látni az üvegen. Müller felvette a szemüvegét és figyelt. A keretet eltakarta a kezével. Zöldesszürke volt az ég. A hó borította tájon három ember vonult át kezükben botokkal, a nyomukban kisebb és nagyobb kutyák kullogtak. Lehettek vagy tizenketten. Tizenhárman voltak egészen pontosan, állapította meg Müller, miután a mutatóujja segítségével egyenként megszámolta az ebeket. Gazdáikkal együtt lefelé igyekeztek a völgybe. Müller a völgyön pihentette tekintetét. A havas tetejű házak mögött két befagyott kis tó volt, a tavacskákon emberekkel. Korcsolyázók lehetnek, gondolta magában, de nem volt benne egészen biztos. Túl nagy volt a távolság ahhoz, hogy biztonsággal kijelentse az ember: korcsolyázók.

 

A hátsó tó mögött templomtorony magasodott. A tetején hó. A templom mögött valamivel messzebb egy kisebb templom sziluettje rajzolódott ki. Müller nem emlékezett a második templomtoronyra, pedig ha valakinek, neki aztán ismerős volt ez a festői táj. Kissé hunyorogni kezdett, hogy jobban lásson. „El kellene mennem a szemészhez, valószínűleg megint romlott a látásom” – gondolta magában. Müller nem volt fiatal, de nem lehetett még leírni. Még közelebb állt a franciaablakhoz és a szintén havas hegycsúcsokban gyönyörködött. Lehelete meglátszott az üvegen, de pulóverének ujjával gyorsan letörölte. Ismét felnézett a zöldesszürke égboltra. Egy nagy fekete madár repült a befagyott tavak felett, a hatalmas kopasz fákon három másik madár ült. Varjak lehettek.

 

Müller már-már gépies mozdulattal nyitotta ki a franciaablakot, de még mindig nem mozdult, csak bámult. Hideg volt, fázott, pedig a kezeit még mindig a pulóvere ujjába burkolta. A hidat figyelte aprólékosan, amely a közelebbi tavat szelte át. Öregasszonyt pillantott meg rajta, hátán tűzifával. Egy pillanatra elérzékenyült a látványtól. „Biztosan korcsolyázók, hát mi mást csinálnának a jégen?!” – mormogta maga elé, amikor tekintete visszakalandozott a befagyott tóra. A maszatos üvegablak nélkül már teljesen biztos volt benne. Gyerekek és felnőttek együtt játszanak, önfeledten csúszkálnak.

 

Müller az unokájára gondolt. Danika most lehet olyan hatéves forma – számolgatta magában. Ő is szeret korcsolyázni. A menye titokban írta meg neki egy képeslapon, hogy a korosztályában ő volt a legügyesebb a téli sporttáborban. A fia nem tudhatott az üdvözlőlapról. Müllert megtagadta a fia, nem akarta, hogy az öregnek köze legyen a családjához. Fájt neki, de megértette fia döntését.

 

Nagyot sóhajtott, majd csendben átlépte a franciaablak küszöbét. Zsebéből elővette svájci katonai bicskáját. Körülnézett, majd nesztelenül haladt a fal mellett. „Hát persze, hogy korcsolyáznak!” – mondta ki félhangosan, majd nekilátott a munkának.

 

Müller tíz perc múlva már metálzöld kombiautójában ült. Átfagyott ujjai kezdtek kiengedni, bekapcsolta a rádiót. Felváltva pillantott a közlekedési lámpára és a mellette lévő ülésre. A 90-es évek slágereinek szentelt blokkot rendkívüli hírek szakították félbe. „Ismeretlen tettes vagy tettesek ma, az esti órákban ellopták idősebb Pieter Breugel Vadászat című festményét, amelyet a bécsi Kunsthistorisches Museum adott kölcsön egy magánkiállításra. A felbecsülhetetlen értékű képet feltehetőleg késsel vágtak ki a keretéből. A rendőrség nagy erőkkel nyomoz”.

 

Müller a telefonjáért nyúlt. Ugyan évek óta nem beszélt a fiával, mégis az első helyen volt eltárolva a memóriában. Kicsöngött. „Müller Sándor, tessék!” – hallatszott a vonal túlsó végén. „Apád vagyok. Vége, megcsináltam az utolsót. Visszavonulok. Holnap meglátogatnálak benneteket. Kérlek, bocsássatok meg nekem!” – mondta Müller levegővétel nélkül. „Este 8-ra várunk. Nagyon szeretnék hinni Neked” – válaszolta a fia, majd bontotta a vonalat.

Összeesküvés

2010.04.30. 08:20 madainyer

„Ma szeptember 8-án pénteken az Adorjánok ünneplik névnapjukat! Köszöntjük az Adorján nevű hallgatóinkat és persze azokat, akik ma ünneplik a születésnapjukat. Híreket mondunk. A Richter-skála szerinti 5-ös erősségű földrengés rázta meg Oszaka városát. A japán hatóságok több száz sérültről és minimum 40 halálos áldozatról tájékoztatták a Jijipress japán hírügynökséget…”

 

Áts Ottó rendőrfőhadnagy morcosan, gyűrött arccal mászott ki az ágyából, miután végre sikerült elhallgattatnia rádiós ébresztőóráját, amelyet két évvel ezelőtt az 58. születésnapjára kapott. Sötétkék műanyaggombos pizsamakabátját a mosógép tetejére dobta, és nekilátott a borotválkozás sok ezerszer ismételt műveletének. Áts habot használt és pengét, a villanyborotva szóba sem jöhetett. Egy újabb nap az egyformák közül, gondolta, miközben habszakállát nézte a tükörben. Az a 12 év, amit az életvédelmi alosztály élén eltöltött fásulttá és közönyössé tette többé-kevésbé az egész világ iránt. A felesége, Olga tartott észben mindent az operabérlettől a számlabefizetésen át a házassági évfordulójukig.

 

Áts úgy döntött, hogy elteszi a pizsamakabátját, és nem hagyja a fürdőszobában, mint máskor. Kivételesen ugyanis csütörtökre rendelte a takarítónőt Olga, és bár a férje igen rosszul látott, az a rend, amit Jolánka előző napi látogatása során varázsolt, még a szórakozott főhadnagy figyelmét sem kerülte el.

 

A kapitányságra érve azonnal munkához látott, elpakolta a díszdobozos borosüveget az asztaláról, és elkezdte az ukrán-ügy anyagát rendezni. Áts sok mindent látott már az évek során, a legvéresebb emberölések sem okoztak neki álmatlan éjszakákat, ez a mostani eset mégis nyomasztotta. Az ukránok nemcsak a környékbeli étteremtulajdonosokat zsarolták, de lenyomozhatatlan fenyegető üzeneteket küldtek az ügyön dolgozó nyomozóknak, köztük a főhadnagynak is. Áts nem akarta megijeszteni a feleségét, így inkább hallgatott erről, de a szokásosnál gyakrabban telefonált haza. Ezen a pénteki napon azonban hiába kereste a feleségét, Olga nem vette fel, és nem is hívta vissza.

 

Miután aprólékosan átolvasta beosztottjainak jelentését, ismét felhívta a feleségét, ismét hiába. A délutáni osztályvezetői értekezleten hirtelen rossz érzés fogta el. Úgy érezte, hogy készül valami, amiről nem tud, és amivel szemben tehetetlen. Újra és újra eszébe jutott az a múlt heti telefonhívás. Az ukrán volt az, vagy egy embere, egy másik ukrán. Ehhez kétség sem férhet. Ráadásul az otthoni telefonján. Még szerencse, hogy nem Olga vagy a lányuk, Eszter vette fel. Nem szólalt meg az ukrán, de lehetett hallani, ahogy szuszog a telefonba. Üzenet volt ez. „Tudom, hogy hol laksz!” – ezt üzente.

 

A maratoni értekezlet után megint Olgát tárcsázta, aztán Esztert, majd megint Olgát. A rossz előérzet egyre inkább elhatalmasodott rajta. Egyre hevesebben vert a szíve, a homloka gyöngyözni kezdett. Áts ritkán mutatott érzelmeket, de ezúttal még a kollégái is észrevették, hogy valami nem stimmel a főnöknél. Miután újabb sikertelen kísérletet tett rá, hogy kapcsolatot teremtsen lányával és feleségével, egy közel lakó barátját, Jeneit próbálta elérni. De Jenei éppúgy nem vette fel, ahogy a családtagjai. Egy pillanatig átfutott az agyán, hogy összeesküdtek ellene a rokonai és a barátai, aztán újra eszébe jutott a telefonba szuszogó ukrán. Kivette fiókjából a szolgálati fegyverét, és autójához sietett. Éppen szürkületre ért haza, táskáját és szemüvegét a kocsiban hagyta, és berohant az épületbe. A lépcsőfokokat kettesével szedte. A félemeleten összefutott a félig süket Kuchenwald nénivel. Kihagyta volna a beszélgetést, de Kuchenwald néninek mondanivalója volt, így elállta Áts útját, és rikácsolva szólalt meg: „Idegeneket láttam bemenni a lakásukba! Két férfi volt, de lehet, hogy három”. Áts már szinte hármasával szedte a lépcsőfokokat, amikor a negyedikre ért, teljesen kifulladva biztosította ki fegyverét. A falnak tapadva osont a lakáshoz. Némán lenyomta a kilincset, az ajtó nem volt kulcsra zárva. Az előszobából halk zajokat hallott. Hirtelen lépett a nappaliba, szinte feltépte az ajtót. Többen álltak a nappaliban, mindenki Áts felé fordult. A másodperc tört része alatt döntött úgy, hogy egyedül kell felvennie a harcot a túlerő ellen, és hatszor egymás után elsütötte a revolvert…

 

„Ma szeptember 9-én szombaton az Ádámok ünneplik névnapjukat! Köszöntjük az Ádám nevű hallgatóinkat és persze azokat, akik ma ünneplik a születésnapjukat. Híreket mondunk. Tragikusan végződött egy születésnapi meglepetésbuli. A 60 éves ünnepelt, aki az MTI információi szerint magas rangú rendőrtiszt, két barátját és saját feleségét lőtte le tegnap az esti órákban Budapesten. További két ünneplőt súlyos sérülésekkel szállítottak kórházba. A rendőrség vizsgálja, milyen körülmények vezettek a fatális tragédiához. Túlélőket találtak Oszakában, a földrengés miatt összeomlott bevásárlóközpont romjai alatt…”

Nem érdemes elkésni

2010.04.28. 13:20 madainyer

Kovács több eredménytelen kör után végül leparkolt 11 éves piros Suzuki Swiftjével a Gyorskocsi utcai büntetés-végrehajtási intézet előtt. Nem dobott be pénzt az órába, gondolta, ez már neki úgysem számít. Kinyitotta az alján már menthetetlenül berozsdásodott kocsiajtót, műbőr cipőjével belelépett egy hatalmas tócsába: nylonzoknija, de még kopott szürkés zöld kordnadrágja is csurom vizes lett. Kovács némán viselte ezt az apró szerencsétlenséget. Már ez sem érdekelte. Csomagtartójából kivette táskáját, amely egy aktatáska és egy kisbőrönd frigyéből származhatott. A bőrdíszműipar szégyene. „Hát elérkezett ez a nap” – gondolta magában.

 

Alig lépett el a kocsijától, amikor megállt mellette egy hófehér Audi terepjáró. Hatalmas ember ugrott ki belőle hófehér öltönyben, fekete hasközépig kigombolt ingben. Nyakában akkora aranykereszt lógott, hogy meg lehetett volna feszíteni rajta egy cirkuszi törpét. „Kovács!” – üvöltötte az óriás. „Hát nem ismersz meg, te nyomorult?” Kovács nem ismerte meg a szoláriumban szocializálódott vállalkozót. Egy halk szervuszt engedett ki sárgásbarna fogai között. „Szurecs vagyok, nem emlékszel?” – üvöltött, mint aki süket emberhez beszél. Szurecs odalépett Kovácshoz, az Audi nyitott ablakán át koncertminőségben terítette be a második kerületet Dopeman legújabb albuma.

 

„Annyira tudtam, hogy egyszer ide kerülsz! Mindig is egy szerencsétlen kis proli voltál, egy pitiáner, egy utolsó lúzer!” – tört ki minden előzmény nélkül Szurecs, miközben öklével nagyon csapott egy mályvaszínű Maruti tetejére. Gazdájának, egy idősebb szemüveges asszonynak az volt a bűne, hogy rádudált Szurecsre, aki másodikként állt a nem túl széles Gyorskocsi utcában.

„Ne haragudj már meg az őszinteségemért! – vett vissza a hangnemből – de hát én mindig is egyenesen megmondtam mindenkinek a véleményemet, baszod. Tiszteletet érdemlek, baszd meg!” – kiabálta, és köpött egy öt köbcentiset a járdára.

Kovács meg sem szólalt. Félénken az órájára nézett. Érthető okokból nem akart elkésni.

„Hát az már a suliban fix volt, hogy neked ilyen szar életed lesz. Elmentél állásba szarér-húgyér, aztán az asszony baszogatott, hogy több lé kell, mi? Na, mibe, hogy jól belenyúltál a kasszába, most meg jelentkezhetsz a Gyorskocsiba a kofferral. Bevarrnak pár évre, nincs mese. Ezt már baszhatod!” – lendült bele ismét Szurecs. Kovács szemlesütve némán hallgatta.

„Mert egy kispályás vagy, tudod, a magadfajta mindig megszívja. Tudhatnád!” – folytatta, tudomást sem véve arról, hogy kettejük párbeszédében Kovácsnak eddig csak egy halk köszönés jutott. „Nagyban kell nyomni, de te ezt soha nem tanulod meg. Ezt is roncsként hoztam be, fémhulladék volt a papírokon, öcsém! – mutatott a sötétüveges Audira – Csak meg kellett kenni a vámtisztet, és úgy csúszott át, hogy na. Persze az ÁFA-t már nem a roncs után igényeltem vissza!” – nevetett, és köpött megint a járdára, azaz pontosabban Kovács cipőjére. A másikra. Kovács észrevétlenül megint az órájára nézett.

„Vagy a vendéglátós buli, na az csupa talált pénz. Minden tizediknek adsz számlát, dől a lé, de papíron persze becsődölsz, aztán az eszközöket megveteted fillérekért a másik káeftéddel. Végül eladod a duplájáért. Még meg is köszönik, baszod.” – tartott gyorstalpalót nagypályásságból Szurecs.

„Bocsáss meg, de el fogok késni, örülök, hogy találkoztunk” – mondta bátorságát összegyűjtve Kovács.

„Jól van, na, ahova te mész, onnan nem érdemes elkésni” – ordította nevetve Szurecs, hátba vágta Kovácsot, beült az Audiba, és köszönés nélkül egy gázfröccsel elszáguldott a Fő utca irányába. „Nem érdemes elkésni” – ismételte el magában Kovács, majd sietősre vette a lépteit.

 

Befordult a sarkon, pár perccel később belépett a fotocellás ajtón. A portán diszkréten, csendben kért eligazítást, szabadkozva suttogott. Pedig nem kellett volna, hiszen itt hozzá vannak szokva a diszkrét ügyekhez. 35 körüli fegyveres őr kísérte az emeletre, ahol egy szoba előtt kellett várakoznia. Alig 3 perc múlva öltönyös, szemüveges férfi hívta be egy tágas terembe. Kovács kinézett az ablakon, szivárványfény díszítette a Csalogány utcát.

 

Enyhe orrhangon szólalt meg a szemüveges: „Tudja, ritka eset, hogy készpénzben kérik. Általában átutalással szoktuk. De természetesen, ahogy parancsolja. Látom, hozott egy megfelelő méretű táskát, a pénztárteremben a kollégák azonnal elhelyezik benne az összeget. Gratulálok, Kovács úr! Több, mint fél éven át nem volt telitalálatos a hatoslottón, így ez most nagyon szép summa. Az unokái is jó módban élhetnek majd. Itt tessék aláírni. Vigyázzon rá!”

„Köszönöm! – mondta mosolyogva Kovács. „Lenne itt még valami. Megoldható, hogy az őr elkísérjen a táskával a kocsimig? Tudja, hiába kerestem parkolóhelyet, de csak a Gyorskocsi utcában tudtam megállni, és az ember 370 millióval nem szívesen mászkál egyedül.”

Béke

2010.04.26. 10:33 madainyer

Haraszty őrnagy töltött, kitámasztotta a fegyvert, behunyta jobb szemét és a ballal belenézett a célkeresztbe. Az afganisztáni békemisszió táborvezető helyettese töltények tízezreit lőtte ki szolgálati ideje alatt, ezúttal azonban más tétje volt a lövésnek. A célkeresztben másodpercről másodpercre egyre élesebben látta a kreol bőrű, gombszemű alakot. Vajszínű, szoknyaszerű ruhát viselt, felsőteste meztelen volt. Miközben ujját lassan megmozdította a ravaszon, Haraszty hallotta a mellette álló Soma izgatott lélegzését. Soma maga mellé tette saját fegyverét, és várta, hogy Haraszty elsüsse a fegyvert. Ezt a lövést neki kellett leadnia. Mindketten tudták, hogy ebben az esetben nincs második lehetőség.

 

Harasztynak eszébe jutottak a három nappal ezelőtti események. Biztos volt benne, hogy ami akkor történt, az egész életében nap mint nap kísérteni fogja. A szerda éppen úgy indult, mint bármelyik nap a Kabul melletti magyar NATO-táborban. Miután az őrnagy átvette az éjszakai biztonsági felelős jelentését, megreggelizett. Szokásához híven Mackó sajtot evett kenyér nélkül. Ezzel, és a szintén gyakran újratöltött Túró Rudi-kontingenssel, igyekezett a HM csökkenteni a misszióban dolgozó magyar katonák honvágyát. Amint átért az étkezőből a parancsnoki épületbe, megszólalt a rádiója. Azt jelezték, hogy a tábortól 6 kilométerre egy helyi földműveseket szállító teherautó beborult a mocsárba, és a legközelebbi békefenntartók segítségét kéri a helyi közigazgatási vezető. Mivel a táborlakókon nem először, de valószínűleg nem is utoljára heveny hasmenésjárvány ment végig, Haraszty volt az egyetlen megfelelő rangú tiszt a mentőakció vezetéséhez. Átadta a parancsnokságot Tóth századosnak, majd maga mellé rendelte Bihari tizedest és Novák zászlóst, dzsipbe ültek, és megindultak a mocsár felé.

 

Mikor a nehéz terepen közel fél óra alatt a mocsárhoz értek, azonnal megpillantották a teherautót. Azonnal gyanakodni kezdtek, mivel földművest egyet sem láttak körülötte. Novák előre ment egy gépfegyverrel, ám a mocsár felől hirtelen egyszerre mintha több száz lövés dördült volna: hiába a sisak és a golyóálló mellény, Novák teste élettelenül rogyott össze. Haraszty és Bihari fedezékbe vonultak, de minden oldalról felfegyverzett tálibok közeledtek feléjük. Bihari a géppuskájához nyúlt volna, de Haraszty intett, hogy ne tegye. Esélyük sem lett volna egy tűzharcban, felelős döntés volt az őrnagy részéről. A tálibok megkötözték és véresre rugdosták a két magyar katonát, és magukkal hurcolták őket a táborba. Sötét, patkányokkal teli barlangba vitték őket, és pashtu nyelven üvöltöztek velük. Harasztyék nem mertek angolul válaszolni, hiszen a táliboknál az csak olaj lett volna a tűzre. Éjszakára egyedül maradtak. A földön feküdtek megkötözve a hideg, nedves földön, de nem alhattak, mert félő volt, hogy a patkányok a húsukba harapnak. Másnap hajnalban folytatódott az üvöltözés, a rugdosás, az egyik tálib hatalmas szablyával suhogtatott a levegőben, Harasztyék felkészültek rá, hogy a szablyás hamarosan őket csonkítja meg. Ám ekkor egy társa rohant a barlangba, valamit kiabált, erre a szablyás tálib eltűnt. Fél órát feküdtek némán, mozdulatlanul, amikor ráeszméltek, hogy a tálibok mind egy szálig eltűntek. További egy órába telt, mire egy szikla szélének segítségével kiszabadították magukat a kötelek közül. Biharinak komoly sérülései voltak, sőt több foga is kitört a rugdosástól, de nagy nehezen elindultak a barlangból gyalog, abba az irányba, amerre a tábort sejtették. Mint később kiderült, rosszul sejtették, de két óra gyaloglás után rájuk akadt egy amerikai különítmény, és este már a sajátjaik között voltak ismét, Novák zászlós emlékére pedig félárbócra eresztették a magyar lobogót a táborban. Bihari kórházba került, Haraszty sérüléseit a tábori ambulancián látták el. Az őrnagyot, noha kemény fából faragták, megviselte bajtársa érthetetlen és értelmetlen halála. Bosszút esküdött. A válaszakció tervéről feletteseit is tájékoztatta a parancsnoki épületben. Komoly vita alakult ki azzal kapcsolatban, hogy a békefenntartó katona revansot vehet-e bajtársa haláláért bosszúvágytól fűtve. A vezetőség egy része egyetértett Haraszty tervével, a másik részük inkább eltávozást javasolt az őrnagynak.

 

Haraszty őrnagy három nap után ismét puskát tartott a kezében. Miután ha csak egy percre is, de sikerült elhessegetnie a szerdai események emlékét, végre elsütötte a fegyvert. A szoknyás kreol alak a földre zuhant. – Eltaláltad, Apa! A második pálcáját is eltaláltad! Eltaláltad az indiánt! – kiáltotta vidáman Soma és nagyot harapott a kezében lévő vattacukorba. A céllövöldés hatalmas indián fejdíszt vett ki a pult alól és morcosan nyújtotta át a fiúnak. Haraszty visszatette a mindkét puskát a helyére és a színes műanyag fejdíszben pompázó fiával elindultak a dodzsemek felé.

Paula

2010.04.24. 10:51 madainyer

Tibor második felesége két éve novemberben halt meg. Rákja volt. Három évig szenvedett, a nemzetközi hírű specialistától a hírhedt kuruzslóig mindenkit felkeresett. A kisházat el kellett adni Lőrincen, hogy fizetni tudják a drága kezeléseket. De hiába. Győzött a rák. Általában győz. Most is győzött.

 

Tibor tulajdonképpen sosem szerette a második feleségét, de megszokta. Öt évet éltek le együtt. Unalmas, eseménytelen öt év volt. Az asszony halála óta Tibornak nem volt se kutyája, se macskája – ahogy mondani szokták. Napjait jórészt egyedül töltötte. Unokái nemigen látogatták. Második felesége nem szerette a gyerekeket, így fia, a Kistibi inkább félig román anyósáékhoz vitte a gyerekeket Erdélybe, ha azt akarta, hogy töltsenek el pár napot jó levegőn. Valahogy nem szoktak vissza azóta sem, hogy „Apóka” megözvegyült. A kisebbik unokája, Tekla nevezte el Apókának, ami azért túlzás volt, lévén, hogy Tibor, a nyugállományú rendőr alezredes csak 58 éves volt. Tekla sem jött évek óta. Pedig már harmadikos az általános iskolában. Waldorfba jár, mondta büszkén a telefonba a Kistibi, amikor tavaly karácsonykor utoljára beszélt az apjával. Tibor azt hitte, fiáék Ausztriába költöztek, kereste is a térképen Waldorfot, de kiderült, az valami iskolatípus. A Rátóti főhadnagy ikerfiai is oda járnak. Szóval Kistibiék sehova nem költöztek, sőt ők is Kispesten laknak, csak a Wekerle másik végén.

 

Tibor megszokta, hogy egyedül van, mégis hiányzott neki egy társ. Aki elviseli a bolondságait, aki vele tart mindenhova, aki csendben hallgatja, amikor előadja olykor furcsa elméleteit a világról.

 

Május vége felé a Városligetben sétálva látta meg Paulát. Azelőtt sosem hitt a megérzésekben, mégis amikor elhaladt Paula mellett a Petőfi Csarnok mögötti parkban, és ők ketten egymásra néztek, Tibor tudta, hogy ő lesz a társ, ő lesz az, akinek köszönhetően véget érnek a magányos évek. Paula gyönyörű volt, nagyon ápolt, ahogy Tibor később beszélt róla: „valódi dáma”. Valósággal ragyogott a tekintete, amikor a hatvanhoz közel is nagyon jó kiállású egykori rendőrtiszt rámosolygott. Paula is magányos volt, bár Tibor alig tudta elképzelni, hogy egy ilyen szépség senkihez ne tartozott volna. "Hát lehet ilyen szerencsém?" – kérdezte önmagától. 

 

Ettől kezdve ők ketten elválaszthatatlanok lettek. Paula beköltözött a kispesti házba, együtt ücsörögtek a teraszon naphosszat. Paula néha felásta a kertet, ugyan Tibor ennek nem volt híve, de soha nem szólt rá. Naponta háromszor sétát tettek a környéken. Már amúgy is régóta kellett volna járni, hiszen az orvos előírta Tibornak, hogy a szíve miatt rendszeres testmozgásra van szüksége, de egyedül nem volt hozzá kedve. Paulával minden valahogy más volt. Ősszel kétszer még vadászatra is elkísérte urát.

 

Újra visszaszoktak „Apókáékhoz” az unokák. Minden második hétvégén Tekla és Bori Kistibi kíséretében pontban délben becsöngettek a Rákóczi u. 15-be. Paula már várta őket, és estig együtt játszottak, míg Tibor és Kistibi beszélgettek. Paula azonnal családtag lett, mintha valahogy mindig is ott lett volna. Egy idő után Tekla már így nyaggatta az apját: „Mikor jövünk újra Pauláékhoz?” De Tibor ezen nem sértődött meg, csak mosolygott katonás rendőrbajusza alatt. Boldog volt, elégedett az életével.

 

Február végén egy csütörtöki napon néhány perc alatt történt az egész. A déli séta közben egyszer csak minden előzmény nélkül Paula ott hagyta Tibort. Rohanni kezdett utcáról utcára, mint valami őrült. Tibor képtelen volt utolérni a rossz szívével. A Határ útnál csak egy sikító fékcsikorgást hallott, majd egy csattanást, Paula a földön feküdt, nem mozdult. Több méterre hajította testét a 66-os busz.

 

Mire Tibor odaért már többen körülállták Paulát, döbbenten néztek, de senki sem segített. Tibor dúvadként lökte félre a bámészkodókat. Lehajolt, felemelte Paulát, és hideg fejjel elindult vele a két sarokra lévő kórházig. Paulát azonnal a műtőbe vitték. A percek ezúttal nem tűntek óráknak. Perceknek tűntek, és alig 15 lehetett belőlük. A műtőből kilépő Tamási doktornak meg sem kellett szólalnia: az arcára volt írva minden. Tibor némán, könnyek nélkül indult el lefelé a lépcsőn. Hát ezekre már nincs szükség – dörmögte magában, és az első szemetesbe bedobta a pórázt és a szájkosarat.

Osztálytalálkozó

2010.04.22. 23:56 madainyer

Halkan gördültek be a kocsik egymás után a kovácsoltvas kapun, de persze akadtak jó néhányan, akik az 59-es villamos megállójától gyalog baktattak fel. Folyt róluk a víz ebben a dögmelegben. Elég sokan eljöttek az osztályból, őszintén nem is gondoltam volna. Az osztályfőnök az elsők között érkezett. Éppen ma van a 60. születésnapja. Micsoda egybeesés! Sosem titkolta mikor született, az osztályfőnök szerette az ünneplést, a felhajtást. A bejáratnál gyülekeztek, egymást ölelgetve köszöntötték egymást a többiek. Páran virágot is hoztak. Nem kiabáltak, de azért érződött, hogy sokan megörültek a másiknak, de legalábbis hitelesen alakították. Nem voltunk igazán jó osztály, minimum két egymástól viszolygó tábor volt, de a táborokon belül is ment a frakciózás. Persze tizenkét év után megfakulnak a rossz emlékek, és édes nosztalgiával töltik el az ember szívét. Már akiét. Én már a négy évvel ezelőtti találkozón megfogadtam, hogy legközelebb nem megyek el, annyira ment a képmutatás meg az önmenedzselés. Mintha ez bármit is számítana. Kit érdekel, hogy mi lett a másikkal, ha úgysem tartottuk a kapcsolatot már régóta. Jó, páran tartják. Például a Novák Ági vörös hajú kisfiának a Petra lett a keresztanyja. Mondjuk elég perverz, hiszen korábban a Novák Ágival járt a Szabolcs, aki most a Petra férje és a vörös gyerek apja. Ügyvéd lett, de aztán ráunhatott a dologra, mert egy ideje valami biozöldségfarmot működtetnek a Petra szüleivel.

 

Négy évvel ezelőtt a Fészekben előadta a menő vállalkozót. „Állati jól megy a biogazdaság – mondta –, alig győzzük kielégíteni az ügyfeleink igényeit”. Mit fölényeskedik? – gondoltam magamban. „Ügyfeleink igényeit”, hogy oda ne rohanjak… Jót röhögtem, amikor eljöttem, és azt látom, hogy Szabolcs, a bioistenkirály éppen egy időszámításunk előtti Lada kombit próbál sokadik nekifutásra beindítani. Csoda, hogy átengedték a műszaki vizsgán. Az osztálytalálkozónál hazugabb műfaj nem létezik. Mindenki előadja, hogy bejött neki az élet. Álomállás, álomcég, álomfizetés, álomutazás, álomférj, álomfeleség, álomgyerek. Aztán húzogatják a ruhájukat, hogy ne látszódjon a zöldeslila folt, amit álomférj ejtett egy hosszú és űrtartalmas este után hazatérve az Álom presszóból. Én ebben akkor sem vettem részt, most meg hallgattam, mint a sír.

 

Közben újabb villamos állt meg a bejárattól pár lépésre. Újabb osztálytársak közelednek. A Réka is eljött. Van pofája. Pedig megmondtam neki, hogy látni sem akarom soha többé. Hát úgy látszik azt gondolta, ez már nem érvényes. Azok után, hogy legutóbb majdnem hajtépésig ment a vita közöttünk a melegek örökbefogadásának ügyében. Hogy ez hogy került elő mint téma, nem emlékszem. De valahogy minden társaságban 2-3 óra és 4-5 pálinka után előkerül. A halálbüntetés legalizálása már 2 pálinka után. Na, nem mondom, én is mindig beszálltam a sehova nem vezető üvöltözésbe.

 

Van vagy 35 fok árnyékban. Olvadoznak az osztálytársak a sötét ruháikban. És a kaputól még fel is kell ugye mászni. Az kemény lesz. Hábetler fut be. Hábetler szerelmes volt belém harmadikban. Ezt persze nem merte megmondani, sőt úgy viselkedett, mint egy óvodás. Szinte csak a hajamat nem húzta meg időnként. Engem ez csak mulattatott. Nem gondoltam volna, hogy államtitkár lesz belőle. Senki nem gondolta volna az osztályból, abban is biztos vagyok. Amilyen jellegtelen kis senkiházi volt. Nem is értem. Taxival érkezett, nem valami nagy fekete állami kocsi szállította. Ő is hozott virágot. Az osztályfőnök azonnal rávetette magát, ölelgette perceken át. Amilyen sznob az osztályfőnök, nyilván nem ölelgette volna Hábetlert, ha mondjuk előadó lenne az önkormányzatnál, vagy annak a taxinak a vezetőüléséről mászott volna elő. De az államtitkárokra büszkének kell lennie az embernek – gondolhatta. Vagy lehet, hogy az járt a fejében: jó lehet ez még valamire. Talán meg akarja pályázni az igazgatóságot? 60 évesen? Minek?

 

Elindult a csapat felfelé. Tényleg, mindjárt kezdődik. Ömlik a víz mindenkiről. Rossz az időzítés – jegyzi meg a dagadt Tompa mosolyogva, és nagyot kortyol a szentkirályis üvegből. Réka hátba veri.

 

A négyesben lesz! Gyertek erre! – mondja az osztályfőnök. Mit fontoskodik itt is, pedig 12 éve nincs joga senkinek parancsolgatni. Pláne nem egy ilyen eseményen. Ahogy felérnek, valaki elindítja a zenét. A kedvenc számom. – suttogja Petra. Hát igen, nekem is.

 

Kezdődik. Mindenki körbe áll. Balra a család és a barátok. Jobbra az osztálytársak. Elhallgat a kedvenc számom. Ismeretlen komolyzenére vált a CD-lejátszó. A pap elkezdi a búcsúbeszédet. Páran bőgnek. Anyám összeomlik. Az osztályfőnök vigasztalja. Rövid beszéd, hiszen csak 30 évet éltem, nincs mit felturbózni. Szórják a virágokat meg a földet, ölelgetik egymást, fancsali képet vágnak. Négy éve megfogadtam, hogy soha többé nem megyek osztálytalálkozóra. Betartottam.