Rényi Ádám novellablogja

 - Jó estét kívánok! A Halál vagyok.

- Egy pillanat, nehezen állok fel, várjon egy kicsit!

- Kérem!

- Na, itt is vagyok. A Díjbeszedőtől jött? Feladtam az összes csekket. Vagy kimaradt volna valami?

- Nem, kérem, nem a Díjbeszedőtől vagyok. Én vagyok a Halál.

- Engem tetszik keresni?

- Ön Özv. Jónás Tiborné született Katona Emília?

- Igen kérem, én vagyok. Miről lenne szó?

- Nos, asszonyom, nem is tudom, hogyan szólíthatom…

- Emi néni. Engem mindenki Emi néninek szólít.

- Emi néni, kedves, bemehetek?

- Persze, tessék jöjjön csak be, de tegye már meg, hogy a cipőjét leveszi. Nagyon érzékeny a padlószőnyeg és épp kedden volt kárpit- és szőnyegtisztítás.

- Természetesen.

- Kér papucsot? Van, aki szokott kérni. Vannak itt ilyen papucsok, tudja, vendégpapucsok.

- Köszönöm, azt hiszem, nem lesz rá szükségem.

- Csak tudja, van, akinek olyan fázós a lába. Nem jó a keringésük sokaknak. Magának jó a keringése?

- Nos, igen, tudtommal jó.

- Vagy szíves lenne? A férjem szíves volt, az is vitte el. A szíve vitte el. A szívére vigyázzon, fogadja meg ezt tőlem!

- Köszönöm! Nekem szerencsére nincs szívem. De, ha már a férjét említi…

- Ismerte a férjemet? Maga ismerte a férjemet? Katonatársa volt biztosan. Sokat mesélt a katonaságról. Biztos magáról is mesélt. Hogy hívják magát? Ne haragudjon, elfelejtettem.

- Én vagyok a Halál.

- Nem rémlik. Magáról szerintem nem beszélt.

- Emi néni, én nem voltam a férjének katonatársa. Én vagyok a Halál, és azért jöttem, mert…

- Hát persze, hogy nem. Maga sokkal fiatalabb, mint a Tibi volt. Hát magának nincs egy ősz hajszála sem. A Tibi, az teljesen ősz volt, amikor meghalt. Sőt, hatvanévesen már teljesen ősz volt. De maga nem lehet még hatvan sem. Maga még fiatal. Meghalt valakije, hogy ilyen sötét ruhát visel?

- Nem, én a Halál vagyok a fekete az én színem, akkor jövök el, ha egy élet véget ér.

- Értem. Jaj, istenem, de feledékeny vagyok. Hát meg sem kínáltam kávéval. Kér kávét? Tejjel, cukorral? Van kávétejszín is. A férjem nagyon szerette. Régen volt olyan, amin Hévíz képe volt. Sokat jártunk Hévízre. Volt ott egy üdülő. Maga is szereti Hévízt?

- Jártam már ott. Inkább munkaügyben.

- Érdemes kipróbálni a gyógyvizet. Ha legközelebb arra jár, próbálja ki.

- Feltétlenül.

- Szóval hogyan szereti?

- Mit?

- Hát a kávét. Van, aki meleg tejjel issza. A nászasszonyom például. Maga hogy issza?

- Üresen. Feketén.

- Akkor visszateszem a hűtőbe a tejet. Bátyám itta mindig feketén. Ő sem él már, agyvérzése volt, tudja?

- Tudom.

- Honnan tudja maga? A bátyámat is ismerte?

- Túlzás, hogy ismertem, élete végén találkoztam csak vele.

- Nagyon szép ember volt. Magas. Majdnem két méter. Mély hangja volt, kórusban is énekelt. De a férjemmel valahogy nem egyeztek. Ha néha átjött hozzánk, abból mindig veszekedés lett. A Tibi nem szivlelte. Várjon, van egy kis süteményem. Szereti a süteményt? Kóstolja meg! Én sütöttem.

- Nos, én…

- Ne kéresse magát fiatalember!

- Jó, talán egy vékony szeletet.

- Vegye el, amelyiket szeretné. Jó ez a kávé mellé. Nagyanyám receptje, sosem rontom el.

- Köszönöm!

- Mit mondott, miért jött?

- Emi néni, azért jöttem, mert…

- Nézze, milyen buta vagyok! Hát nem elfelejtettem a nevét...

- Halál vagyok. Emi néni, én vagyok a Halál.

- Jó, és mi a keresztneve? Várjon, ne árulja el! Szeretem kitalálni. Magának olyan Gábor arca van, de lehet, hogy Péter.

- Nekem nincs keresztnevem. Én vagyok a Halál.

- Értem, mint annak a francia színésznek, annak se volt. Na, nézze már, hát nem jut az eszembe. Bourvil. Ez az, Bourvil. Neki se volt keresztneve. Illetve azt hiszem, volt neki, csak nem használta. Hallja, a maga neve azért elég gyászosan hangzik. Halál. Ha mondjuk Halál Krisztiánnak hívnák, az vidámabb lenne. Vagy Halál Csaba.

- Emi néni, én a Halál vagyok és eljöttem magáért.

- Értem? Meg voltunk beszélve? Nézze, nem írtam be a naptárba! Mindent elfelejtek, rémes ez. Ne haragudjon meg rám! Hová mennénk?

- Az örökkévalóságba. Azért jöttem el önért, Emi néni, mert földi élete most véget ér. Magammal viszem, mert én vagyok a Halál.

- Tudom, hogy maga a Halál, már bemutatkozott, fiatalember. Látja, maga is kissé feledékeny. De sajnos nem tudok ma elmenni magával. Tüdőszűrésre kell mennem négy órára. Esetleg utána. Vagy még jobb lenne a holnap.

- Vissza tud jönni holnap?

- Hát…

- Megköszönném, ha meg tudná oldani. Az én koromban fontos a tüdőszűrés. Eljárok rendszeresen, vigyázok az egészségemre. Tudja, a mi családunkban mindenki hosszú életű. Anyám is szép kort élt meg. Szóval, vissza tud jönni holnap?

- Sajnos nem távozhatok egyedül.

- Értem. Próbálok segíteni magán. Csengessen be talán a szomszédba az Icához, annak soha semmi dolga, biztosan elmegy magával!

- Rendben, akkor elviszem őt.

- Na, tudtam én, hogy megoldjuk ezt a helyzetet. Örülök, hogy meglátogatott, kedves Halál!

- Csókolom, Emi néni!

 - Jó napot, asszonyom! Ugye ön Tolcsvay Zoltánné?

- Igen, kérem!

- Még nem találkoztunk személyesen, csak a titkosított vonalon beszéltünk. Zádor vagyok, tudja, a bérgyilkos.

- Jézusom, megőrült maga? Miért jött ide? Abban maradtunk, hogy nincsen semmilyen személyes találkozás. Ahogy a férjem meghalt, megkapja a pénz harmadik harmadát a megbeszéltek szerint. Nem akarok maga miatt börtönbe kerülni!

- Igaza van asszonyom, sajnálom, hogy meg kellett szegnem a megállapodásunkat, de történt egy kis galiba, és gondoltam, jobb, ha személyesen vitatjuk meg az ügyet.

- Miféle galiba? A férjem ugye már halott? Mostanra halottnak kell lennie.

- Nos, a galiba éppen ezzel kapcsolatos. Sajnálom, asszonyom, de az ön férje nagyon is él.

- Tehát nem ölte meg.

- Nem, nem öltem meg, egészen pontosan nem őt öltem meg.

- Hát akkor kicsodát?

- A teniszpartnerével végeztem. Egyetlen lövés a homlokába, azonnal meghalt.

- A Frivalszki Karcsit lőtte le? Komolyan mondja?

- Nos, nem szoktam ilyennel viccelődni, asszonyom. Nem tudom, hogy így hívták-e az urat, nem volt alkalmunk bemutatkozni. Én előtte nem tartottam fontosnak, neki pedig, nos, hát utólag már nem nyílt erre lehetősége.

- Magas, szőke, napbarnított?

- Igen, akárcsak az ön férje. Ez okozta a fatális félreértést.

- De hát fotót is küldtem a férjemről, a Karcsinak barna szeme van, a Zolinak pedig szürkéskék.

- Nézze, ahonnan én néztem őket egy távcsöves puska lencséjén át, a szemük színének különbsége nem volt látványos, a maga férje ráadásul háttal állt nekem. Pedig ön biztosított arról, hogy szemben fog állni. Alighanem térfelet cseréltek. Azt is mondta, hogy a férje zöld, galléros pólót fog viselni, ezzel szemben fehéret viselt. Nem így a partnere, aki valóban zöldben volt.

- Istenem, hát nem azt mondtam, hogy zöld, galléros pólóban lesz, hanem, hogy zöldgalléros pólóban. Fehér póló, aminek zöld a gallérja. Hogy ronthatta így el?

- Nézze, asszonyom, belemehetünk abba, hogy ki hibázott, de azt hiszem, abból ön jönne ki rosszabbul. Tőlem egy emberölést tetszett megrendelni egy magas, szőke, napbarnított férfi kárára, zöld, galléros pólóban. Az említett úr hathatós közreműködésemnek köszönhetően távozott az élők sorából. Hogy ez nem a maga férje volt, az – nem tagadom – valóban szerencsétlenül jön ki, de azt javaslom, bűnbakok keresése helyett inkább a megoldásra koncentráljunk.

- Hát, ide figyeljen! Egy vadonatúj fullextrás felső kategóriás autó árát fizettem ki önnek előlegként azért, hogy ölje meg a férjemet. Az előleg önnél van, a férjem pedig, bár biztosan zaklatott a barátja halála miatt, nagyon is életben van. Vagy kinyírja a rohadékot legkésőbb holnap, vagy szépen visszaadja a pénzemet és keresek valakit, aki, hogy úgy mondjam, nem lő mellé.

- Kedves Ivett! Ugye szólíthatom Ivettnek? Csak nem képzeli, hogy miután vér tapad a kezemhez, kioltottam egy ember életét, ön kisétálhat kettőnk megállapodásából, hogy a konkurenciánál próbáljon szerencsét?

- Akkor lője le azt a szemétládát legkésőbb holnap!

- Nos, ez már egy valószerűbbnek tűnő forgatókönyv. Ivett, én nyitott vagyok rá, hogy a holnapi nap során likvidáljam az ön férjét, azonban meg kell beszélnünk az árat. Még tartozik nekem a mai gyilkosság vállalási díjának egyharmadával, ezt legyen szíves azonnal rendezni! Ha ez megtörtént, adok egy árajánlatot a férje halálára.

- Ember, maga meg miről beszél? Egy fillért sem kap, amíg nem öli meg a…

- De kérem, én ma öltem. Nem önszántamból, nem kedvtelésből, a magam örömére, hanem az ön megbízásából. Nekem azt tessék az utolsó fillérig kifizetni! De nem vagyok rugalmatlan, mivel ön két ember meggyilkolására ad megbízást, kész vagyok a másodikra egy rendkívül méltányos ötven százalékos kedvezményt biztosítani.

- Az eszem megáll. Fizessen önnek másfélszer annyit, mert ma elbaltázta, amivel megbíztam? Komolyan, maga elképesztően pofátlan!

- Kérem, kerüljük a személyeskedést! Őrizzük meg a nyugalmunkat, és folytassunk józan párbeszédet. Azt hiszem, önnek is ez az érdeke. Nézze, én ingyen nem dolgozom. Van, amit szívesen megteszek fizetség nélkül is, például ismerőseimnek gyakran segítek a költözésben, vagy sétáltatom a szomszéd kutyáját, amíg ő dialízisen van. De az emberölés, az más. Az a hivatásom, amikor azt gyakorlom, azt kizárólag pénzért teszem. Talán nem kell emlékeztetnem arra, hogy ez egy kimondottan kockázatos tevékenység. A gyilkosság köztörvényes bűncselekmény, amelyért életfogytiglani büntetés adható. Ilyet az ember nem csinál ingyen. Az, hogy önnek a második emberölést féláron adom, egészen kivételes lehetőség, meg is kérem rá, hogy ne nagyon híresztelje, hogy ilyen olcsón megcsinálom magának.

- Hát idefigyeljen! Nincs nekem harmincmillió forintom. Húszat valahogy összekotortam, de ennél több egyszerűen nincsen. Ön azt akarja, hogy fizessem ki az utolsó részletet, ezzel megfoszt az utolsó filléremtől is, a férjem, akitől meg akartam szabadulni, viszont továbbra is eszi majd az életemet, továbbra is megcsal a kis kurváival, továbbra is megüt, ha részeg.

- Értem az ön helyzetét, Ivett. És próbálok is segíteni. Ha nem kell megölnöm a férjét holnap, hajlandó vagyok önnek visszatéríteni az előlegből valamennyit, így a húszmillióból tízzel a továbbiakban szabadon gazdálkodhat. Bár a saját üzletemet rontom ezzel, de mivel empatikus vagyok és megoldást keresek az ön számára, javaslom, hogy vegye fel a kapcsolatot az albán kollégákkal. Ők egy szerényebb díjazásért is igazán kitűnő munkát végeznek.

- Ez az egyetlen megoldás?

- Hát, bízhatja az időre is. Lehet, hogy a férjét inkább előbb, mint utóbb egyébként is magához szólítja a Teremtő. Hazánkban népbetegségnek számítanak az úgy nevezett szív- és érrendszeri megbetegedések, a férje nyilvánvalóan stresszben él, próbál megfelelni a fiatal szeretője elvárásainak, a munkája is elég sokat kivehet belőle. Fontolja meg! Tudja a számomat, de biztonságos vonalon keressen!

 *

 - Jó estét, asszonyom! Ugye ön Frivalszki Károlyné?

- Igen, én vagyok az, miben segíthetek?

- Még nem találkoztunk személyesen, csak a titkosított vonalon beszéltünk. Zádor vagyok, tudja, a bérgyilkos. A férje halott, a harmadik részletért jöttem.

Kedves Olvasóim,

A blog novellái több új, eddig nem publikált írással együtt hamarosan könyv formájában is megjelennek. A kötetbe rendezés során a szövegeken szerkesztő dolgozott, én is újragondoltam néhány mondatot, nevet, stb. Ezért úgy döntöttem, hogy a korábbi, szerkesztetlen szövegeket az Osztálytalálkozó kivételével leveszem a blogról. 

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy végleg megszűnik a blogtartalom, de azt szeretném, ha eddigi írásaim a legjobb formájukban és könyv alakban juthassanak el mindenkihez, aki kíváncsi rájuk. Ígérem, hogy hamarosan folytatom az írást a blogra is, lesz miért visszatérni ide. 

Rövidesen jövök a részletekkel a könyvről!

Köszönöm a megértést és az eddigi figyelmet!

Ádám 

– Jó napot kívánok, ne haragudjon már a zavarásért, de meg tudná mondani, hogy mit szerelnek a házra? Tetszik tudni, itt lakunk a feleségemmel a magasföldszinten, és már napok óta megy ez a fúrás.

– Jó napot, emléktáblát helyezünk el az alsó homlokzaton, de ne aggódjon, holnapra befejezzük, mert jön a polgármester úr és a miniszterelnök-helyettes úr csütörtökön felavatni.

– Emléktáblát? És kinek az emléktáblája kerül ide? Én gyerekkorom óta, több, mint 70 éve lakom a házban, de nem tudok senkiről, aki…

– Kozák Imréé, az 56-os hősé, akit gyerekként lőttek le az oroszok. Nem is hallott róla? Elég fura, pedig ebben a házban született, talán ismerhette is, ha tényleg ilyen régóta lakik itt.

– Kozák Imre, 56-os hős? Lelőtték az oroszok? Bocsásson meg, de itt valami tévedés történhetett. Én vagyok Kozák Imre. Dr. Kozák Imre a nevem, nyugalmazott érsebész főorvos vagyok a Jánosból, egykori 56-os felkelő, de amint ön is látja, én nem haltam meg gyerekkoromban, sőt, ami azt illeti, meg sem sérültem. Más Kozákék nem laknak itt, mindössze négy lakás van a házban, meg egy ügyvédi munkaközösség, de egyikben sem lakott soha semmilyen névrokon.

– Ne haragudjon uram, nekünk időre el kell készülnünk, nem érek rá viccelődni magával, különben kötbért fizethetünk, sőt, nem indulhatunk közbeszerzésen, ha szarban hagyjuk a miniszterelnök-helyettes urat. A Kozák Imre itt lakott, hősi halált halt, a kerületi közgyűlés megszavazott neki egy emléktáblát, mi legyártottuk, felszereljük, levonulunk, aztán jönnek a fejesek, felavatják, erre a kampóra felteszik a koszorút és megvolnánk.

– Higgye el, uram, nem akarom feltartani a munkában, magam is nagyon fontosnak tartom 1956 emlékét, de akkor is én vagyok a Kozák Imre, és bár elmúltam 76 éves, túl vagyok egy infarktuson, és betettek egy pacemakert is tavaly márciusban, de ehhez képest elég jól vagyok, tehát élek.

– Uram, nézze meg ezt a táblát! Nézze csak meg! Mit lát? Lát maga szemüveg nélkül? Nem? Hadd segítsek! Kozák Imre 1940-1956. Kozák Imre meghalt, amikor egy lyukas magyar zászlóval átkelt a mai Szilágyi Erzsébet fasoron. Fegyvertelen volt, a ruszkik mégis lelőtték, mint egy kutyát. 17 se volt még a szerencsétlen. Önnek is azt javaslom, hogy adózzon tisztelettel az emlékének!

– Nézze meg uram, ez itt a személyi igazolványom! Ez pedig a lakcímkártyám. A születési dátum stimmel, 1940. január 30-án születtem, anyám neve Soós Izabella, és ide vagyok bejelentve – tetszik látni – második kerület, Lupény u. 3. Ami nem stimmel, az a halálozási dátum. Mivel még élek, ezt legfeljebb becsülni tudnám. De a lényeg az, hogy ennek az emléktáblának semmi értelme, hiszen ilyet tudtommal halottaknak szokás állítani, én pedig egyelőre nem felelek meg a kritériumoknak.

– Uram, azt hiszem, kezdem érteni a problémáját. De én csak egy építési vezető vagyok, ez az ügy messze túlnő a kompetenciámon, engedje meg, hogy jelezzem az önkormányzat műemlékvédelmi referensénél.

– Köszönöm, ha megteszi.

– És elnézést a zajért, holnapra levonulunk, nagyon szép emléktáblája lesz, efelől biztosíthatom.

– Köszönöm.

*

– Kozák úr?

– Igen, kérem. Kivel beszélek?

– Söptei vagyok a második kerülettől. Az emléktábla ügyében keresem.

– Ó, igen, már vártam a hívását.

– Az a helyzet, Kozák úr – nem kertelek, hisz egyenes ember vagyok, hogy itt valaki elkövethetett egy hibát. Sok emberen ment keresztül ez az ügy, és én nem akarok bűnbakokat keresni. Ezzel együtt nem tudom nem megemlíteni, hogy az ön özvegyét is megkerestük, hogy adjon fotókat önről a kerületi lapba, és ő egy szóval sem említette, hogy ön él.

– Ne haragudjon, Söptei úr, de a feleségem nem tudott az emléktábláról, egy újságíró kért régi fotókat a lapba, ő meg adott neki, hiszen most van az emlékév. Mivel én valóban részt vettem a szabadságharcban, 92-ben ki is tüntettek, gondolta, hogy a kerületi lap a helyi hősökről ír, hősi halottakról szó sem volt.

– Nézze Kozák úr, én, ahogy már elmondtam, nem szeretnék bűnbakot keresni. Azért hívtam fel, hogy konstruktív megoldást találjunk a problémájára.

– A problémámra? Akkor nem lesz emléktábla?

– Kozák úr! Nyilván értesült róla, hogy az emléktáblát a miniszterelnök-helyettes úr és a polgármester úr közösen avatják fel. Az eseményről beszámol a távirati iroda, sőt lesz egy élő kapcsolás az M1-en. Talán nem kell hangsúlyoznom önnek, hogy milyen szinten ásná alá a miniszterelnök-helyettes úr és a polgármester úr tekintélyét, ha amiatt kellene lemondani az ünnepséget, hogy ön él. Mémek az interneten, szarkasztikus cikkek mindenhol. Kinevetnék őket, az önkormányzatot és persze önt is. Hát kell ez magának? Dehogy kell.

– Akkor mégis mit ajánl?

– Nézze, ha jól tudom, ön már közel van a nyolcvanhoz, javítson ki, ha másként gondolja, de ilyenkor már azt szokták mondani, hogy teher az élet. Gondolja át, mi várhat még önre? Nem sok. Tartalmas élete volt, részt vehetett egy igazi forradalomban, sokat utazott, ha jól tudom, sportolóként is egészen komoly eredményeket ért el. Nyilván egy nyugdíjas főorvos nem akar méltatlan körülmények között, a családjának kiszolgáltatottan szenvedni élete alkonyán. Itt az alkalom, hogy méltósággal elmenjen.

– Söptei úr! Azt mondja, hogy meg kell halnom?

– Na, de Kozák úr! Soha nem mondanék én ilyet, ez csak az egyik megoldás. Kétségtelenül az egyszerűbb. Nekünk is, önnek is. Azt gondolom, megfontolhatná.

– Nézze, a feleségemnek én vagyok az egyetlen támasza, volt egy csúnya combnyaktörése télen, épp csak, hogy felépült, a lányunk Svájcban él a családjával, én járok bevásárolni, szóval nem lenne szerencsés megoldás, ha meg kellene halnom. Esetleg lenne más opció?

– Kozák úr, természetesen van. Jogállamban élünk, senki sem követelheti öntől a halálát, csak ajánlhatjuk. De van persze másik megoldás. Hallott ön az úgynevezett vértanúvédelmi programról?

– Miről, kérem?

– A vértanúvédelmi programról.

– Soha életemben.

– Nos, ez nem véletlenül van így. A vértanúvédelmi program egy titkos program, az Alkotmányvédelmi Hivatal felügyeli. Talán nem lepi meg, de az ön esete korántsem egyedi. A háborús és forradalmi hősök adatainak digitalizációja során történtek hibák. Nem kertelek, Kozák úr, el lettek cseszve a dolgok rendesen. Az emléktábla szinte a szóra sem érdemes kategória. Történt olyan, hogy egy településen életnagyságú szobrot állítottak egy aktív gimnáziumigazgatónak, a honvédelmi miniszter úr és a lengyel nagykövet jelenlétében. Csak a szobor 9 millióba került, a márvány padokról mellette, inkább ne is beszéljünk. Az avatás, a koszorúzás ott sem maradt el. A direktor urat rábeszélték, hogy vegyen részt a vértanúvédelmi programban. Még aznap éjjel összepakolták a holmiját, a családjával együtt új nevet kapott, az ország másik végében jelenleg egy könyvtárat vezet és nagyon elégedett az új életével. Évente egyszer elmaszkírozva, éjjel a program keretében megtekintheti saját szobrát, és elhelyezheti lábánál az emlékezés virágait. Igazán kivételes helyzet, sokan cserélnének vele, azt hiszem. De említhetnék még önnek számos esetet, ha nem kötne a titoktartás.

– Értem. És mit ajánl az én esetemben?

– Bíztam rugalmasságában, és egyeztettem a hivatal munkatársaival. Lenne egy nyugdíjas agronómusi szerep Inárcson, teljes ellátással a helyi idősek otthonában, természetesen a feleségével együtt. De felajánlhatok egy tanyát, lehetnek parasztemberek Zalában, nem messze a szlovén határtól. Ugyan víz nincs, de jár a szerephez két unoka, akik havonta felkeresik önöket. Kérem, gondolja át!

– Köszönöm, Söptei úr, megbeszélem a feleségemmel, ha megengedi.

– Természetesen. Gondolják csak át, de azért emlékeztetem, az első megoldással jóval kevesebb a papírmunka. És ön már gyerekként kész volt életét áldozni a hazájáért. Most sem késő megtennie.

Halkan gördültek be a kocsik egymás után a kovácsoltvas kapun, de persze akadtak jó néhányan, akik az 59-es villamos megállójától gyalog baktattak fel. Folyt róluk a víz ebben a dögmelegben. Elég sokan eljöttek az osztályból, őszintén nem is gondoltam volna. Az osztályfőnök az elsők között érkezett. Éppen ma van a 60. születésnapja. Micsoda egybeesés! Sosem titkolta mikor született, az osztályfőnök szerette az ünneplést, a felhajtást. A bejáratnál gyülekeztek, egymást ölelgetve köszöntötték egymást a többiek. Páran virágot is hoztak. Nem kiabáltak, de azért érződött, hogy sokan megörültek a másiknak, de legalábbis hitelesen alakították. Nem voltunk igazán jó osztály, minimum két egymástól viszolygó tábor volt, de a táborokon belül is ment a frakciózás. Persze tizenkét év után megfakulnak a rossz emlékek, és édes nosztalgiával töltik el az ember szívét. Már akiét. Én már a négy évvel ezelőtti találkozón megfogadtam, hogy legközelebb nem megyek el, annyira ment a képmutatás meg az önmenedzselés. Mintha ez bármit is számítana. Kit érdekel, hogy mi lett a másikkal, ha úgysem tartottuk a kapcsolatot már régóta. Jó, páran tartják. Például a Novák Ági vörös hajú kisfiának a Petra lett a keresztanyja. Mondjuk elég perverz, hiszen korábban a Novák Ágival járt a Szabolcs, aki most a Petra férje és a vörös gyerek apja. Ügyvéd lett, de aztán ráunhatott a dologra, mert egy ideje valami biozöldségfarmot működtetnek a Petra szüleivel.

Négy évvel ezelőtt a Fészekben előadta a menő vállalkozót. „Állati jól megy a biogazdaság – mondta –, alig győzzük kielégíteni az ügyfeleink igényeit”. Mit fölényeskedik? – gondoltam magamban. „Ügyfeleink igényeit”, hogy oda ne rohanjak… Jót röhögtem, amikor eljöttem, és azt látom, hogy Szabolcs, a bioistenkirály éppen egy időszámításunk előtti Lada kombit próbál sokadik nekifutásra beindítani. Csoda, hogy átengedték a műszaki vizsgán. Az osztálytalálkozónál hazugabb műfaj nem létezik. Mindenki előadja, hogy bejött neki az élet. Álomállás, álomcég, álomfizetés, álomutazás, álomférj, álomfeleség, álomgyerek. Aztán húzogatják a ruhájukat, hogy ne látszódjon a zöldeslila folt, amit álomférj ejtett egy hosszú és űrtartalmas este után hazatérve az Álom presszóból. Én ebben akkor sem vettem részt, most meg hallgattam, mint a sír.

Közben újabb villamos állt meg a bejárattól pár lépésre. Újabb osztálytársak közelednek. A Réka is eljött. Van pofája. Pedig megmondtam neki, hogy látni sem akarom soha többé. Hát úgy látszik azt gondolta, ez már nem érvényes. Azok után, hogy legutóbb majdnem hajtépésig ment a vita közöttünk a melegek örökbefogadásának ügyében. Hogy ez hogy került elő mint téma, nem emlékszem. De valahogy minden társaságban 2-3 óra és 4-5 pálinka után előkerül. A halálbüntetés legalizálása már 2 pálinka után. Na, nem mondom, én is mindig beszálltam a sehova nem vezető üvöltözésbe.

Van vagy 35 fok árnyékban. Olvadoznak az osztálytársak a sötét ruháikban. És a kaputól még fel is kell ugye mászni. Az kemény lesz. Hábetler fut be. Hábetler szerelmes volt belém harmadikban. Ezt persze nem merte megmondani, sőt úgy viselkedett, mint egy óvodás. Szinte csak a hajamat nem húzta meg időnként. Engem ez csak mulattatott. Nem gondoltam volna, hogy államtitkár lesz belőle. Senki nem gondolta volna az osztályból, abban is biztos vagyok. Amilyen jellegtelen kis senkiházi volt. Nem is értem. Taxival érkezett, nem valami nagy fekete állami kocsi szállította. Ő is hozott virágot. Az osztályfőnök azonnal rávetette magát, ölelgette perceken át. Amilyen sznob az osztályfőnök, nyilván nem ölelgette volna Hábetlert, ha mondjuk előadó lenne az önkormányzatnál, vagy annak a taxinak a vezetőüléséről mászott volna elő. De az államtitkárokra büszkének kell lennie az embernek – gondolhatta. Vagy lehet, hogy az járt a fejében: jó lehet ez még valamire. Talán meg akarja pályázni az igazgatóságot? 60 évesen? Minek?

Elindult a csapat felfelé. Tényleg, mindjárt kezdődik. Ömlik a víz mindenkiről. Rossz az időzítés – jegyzi meg a dagadt Tompa mosolyogva, és nagyot kortyol a szentkirályis üvegből. Réka hátba veri.

A négyesben lesz! Gyertek erre! – mondja az osztályfőnök. Mit fontoskodik itt is, pedig 12 éve nincs joga senkinek parancsolgatni. Pláne nem egy ilyen eseményen. Ahogy felérnek, valaki elindítja a zenét. A kedvenc számom. – suttogja Petra. Hát igen, nekem is.

Kezdődik. Mindenki körbe áll. Balra a család és a barátok. Jobbra az osztálytársak. Elhallgat a kedvenc számom. Ismeretlen komolyzenére vált a CD-lejátszó. A pap elkezdi a búcsúbeszédet. Páran bőgnek. Anyám összeomlik. Az osztályfőnök vigasztalja. Rövid beszéd, hiszen csak 30 évet éltem, nincs mit felturbózni. Szórják a virágokat meg a földet, ölelgetik egymást, fancsali képet vágnak. Négy éve megfogadtam, hogy soha többé nem megyek osztálytalálkozóra. Betartottam.