– Jó napot kívánok, ne haragudjon már a zavarásért, de meg tudná mondani, hogy mit szerelnek a házra? Tetszik tudni, itt lakunk a feleségemmel a magasföldszinten, és már napok óta megy ez a fúrás.

– Jó napot, emléktáblát helyezünk el az alsó homlokzaton, de ne aggódjon, holnapra befejezzük, mert jön a polgármester úr és a miniszterelnök-helyettes úr csütörtökön felavatni.

– Emléktáblát? És kinek az emléktáblája kerül ide? Én gyerekkorom óta, több, mint 70 éve lakom a házban, de nem tudok senkiről, aki…

– Kozák Imréé, az 56-os hősé, akit gyerekként lőttek le az oroszok. Nem is hallott róla? Elég fura, pedig ebben a házban született, talán ismerhette is, ha tényleg ilyen régóta lakik itt.

– Kozák Imre, 56-os hős? Lelőtték az oroszok? Bocsásson meg, de itt valami tévedés történhetett. Én vagyok Kozák Imre. Dr. Kozák Imre a nevem, nyugalmazott érsebész főorvos vagyok a Jánosból, egykori 56-os felkelő, de amint ön is látja, én nem haltam meg gyerekkoromban, sőt, ami azt illeti, meg sem sérültem. Más Kozákék nem laknak itt, mindössze négy lakás van a házban, meg egy ügyvédi munkaközösség, de egyikben sem lakott soha semmilyen névrokon.

– Ne haragudjon uram, nekünk időre el kell készülnünk, nem érek rá viccelődni magával, különben kötbért fizethetünk, sőt, nem indulhatunk közbeszerzésen, ha szarban hagyjuk a miniszterelnök-helyettes urat. A Kozák Imre itt lakott, hősi halált halt, a kerületi közgyűlés megszavazott neki egy emléktáblát, mi legyártottuk, felszereljük, levonulunk, aztán jönnek a fejesek, felavatják, erre a kampóra felteszik a koszorút és megvolnánk.

– Higgye el, uram, nem akarom feltartani a munkában, magam is nagyon fontosnak tartom 1956 emlékét, de akkor is én vagyok a Kozák Imre, és bár elmúltam 76 éves, túl vagyok egy infarktuson, és betettek egy pacemakert is tavaly márciusban, de ehhez képest elég jól vagyok, tehát élek.

– Uram, nézze meg ezt a táblát! Nézze csak meg! Mit lát? Lát maga szemüveg nélkül? Nem? Hadd segítsek! Kozák Imre 1940-1956. Kozák Imre meghalt, amikor egy lyukas magyar zászlóval átkelt a mai Szilágyi Erzsébet fasoron. Fegyvertelen volt, a ruszkik mégis lelőtték, mint egy kutyát. 17 se volt még a szerencsétlen. Önnek is azt javaslom, hogy adózzon tisztelettel az emlékének!

– Nézze meg uram, ez itt a személyi igazolványom! Ez pedig a lakcímkártyám. A születési dátum stimmel, 1940. január 30-án születtem, anyám neve Soós Izabella, és ide vagyok bejelentve – tetszik látni – második kerület, Lupény u. 3. Ami nem stimmel, az a halálozási dátum. Mivel még élek, ezt legfeljebb becsülni tudnám. De a lényeg az, hogy ennek az emléktáblának semmi értelme, hiszen ilyet tudtommal halottaknak szokás állítani, én pedig egyelőre nem felelek meg a kritériumoknak.

– Uram, azt hiszem, kezdem érteni a problémáját. De én csak egy építési vezető vagyok, ez az ügy messze túlnő a kompetenciámon, engedje meg, hogy jelezzem az önkormányzat műemlékvédelmi referensénél.

– Köszönöm, ha megteszi.

– És elnézést a zajért, holnapra levonulunk, nagyon szép emléktáblája lesz, efelől biztosíthatom.

– Köszönöm.

*

– Kozák úr?

– Igen, kérem. Kivel beszélek?

– Söptei vagyok a második kerülettől. Az emléktábla ügyében keresem.

– Ó, igen, már vártam a hívását.

– Az a helyzet, Kozák úr – nem kertelek, hisz egyenes ember vagyok, hogy itt valaki elkövethetett egy hibát. Sok emberen ment keresztül ez az ügy, és én nem akarok bűnbakokat keresni. Ezzel együtt nem tudom nem megemlíteni, hogy az ön özvegyét is megkerestük, hogy adjon fotókat önről a kerületi lapba, és ő egy szóval sem említette, hogy ön él.

– Ne haragudjon, Söptei úr, de a feleségem nem tudott az emléktábláról, egy újságíró kért régi fotókat a lapba, ő meg adott neki, hiszen most van az emlékév. Mivel én valóban részt vettem a szabadságharcban, 92-ben ki is tüntettek, gondolta, hogy a kerületi lap a helyi hősökről ír, hősi halottakról szó sem volt.

– Nézze Kozák úr, én, ahogy már elmondtam, nem szeretnék bűnbakot keresni. Azért hívtam fel, hogy konstruktív megoldást találjunk a problémájára.

– A problémámra? Akkor nem lesz emléktábla?

– Kozák úr! Nyilván értesült róla, hogy az emléktáblát a miniszterelnök-helyettes úr és a polgármester úr közösen avatják fel. Az eseményről beszámol a távirati iroda, sőt lesz egy élő kapcsolás az M1-en. Talán nem kell hangsúlyoznom önnek, hogy milyen szinten ásná alá a miniszterelnök-helyettes úr és a polgármester úr tekintélyét, ha amiatt kellene lemondani az ünnepséget, hogy ön él. Mémek az interneten, szarkasztikus cikkek mindenhol. Kinevetnék őket, az önkormányzatot és persze önt is. Hát kell ez magának? Dehogy kell.

– Akkor mégis mit ajánl?

– Nézze, ha jól tudom, ön már közel van a nyolcvanhoz, javítson ki, ha másként gondolja, de ilyenkor már azt szokták mondani, hogy teher az élet. Gondolja át, mi várhat még önre? Nem sok. Tartalmas élete volt, részt vehetett egy igazi forradalomban, sokat utazott, ha jól tudom, sportolóként is egészen komoly eredményeket ért el. Nyilván egy nyugdíjas főorvos nem akar méltatlan körülmények között, a családjának kiszolgáltatottan szenvedni élete alkonyán. Itt az alkalom, hogy méltósággal elmenjen.

– Söptei úr! Azt mondja, hogy meg kell halnom?

– Na, de Kozák úr! Soha nem mondanék én ilyet, ez csak az egyik megoldás. Kétségtelenül az egyszerűbb. Nekünk is, önnek is. Azt gondolom, megfontolhatná.

– Nézze, a feleségemnek én vagyok az egyetlen támasza, volt egy csúnya combnyaktörése télen, épp csak, hogy felépült, a lányunk Svájcban él a családjával, én járok bevásárolni, szóval nem lenne szerencsés megoldás, ha meg kellene halnom. Esetleg lenne más opció?

– Kozák úr, természetesen van. Jogállamban élünk, senki sem követelheti öntől a halálát, csak ajánlhatjuk. De van persze másik megoldás. Hallott ön az úgynevezett vértanúvédelmi programról?

– Miről, kérem?

– A vértanúvédelmi programról.

– Soha életemben.

– Nos, ez nem véletlenül van így. A vértanúvédelmi program egy titkos program, az Alkotmányvédelmi Hivatal felügyeli. Talán nem lepi meg, de az ön esete korántsem egyedi. A háborús és forradalmi hősök adatainak digitalizációja során történtek hibák. Nem kertelek, Kozák úr, el lettek cseszve a dolgok rendesen. Az emléktábla szinte a szóra sem érdemes kategória. Történt olyan, hogy egy településen életnagyságú szobrot állítottak egy aktív gimnáziumigazgatónak, a honvédelmi miniszter úr és a lengyel nagykövet jelenlétében. Csak a szobor 9 millióba került, a márvány padokról mellette, inkább ne is beszéljünk. Az avatás, a koszorúzás ott sem maradt el. A direktor urat rábeszélték, hogy vegyen részt a vértanúvédelmi programban. Még aznap éjjel összepakolták a holmiját, a családjával együtt új nevet kapott, az ország másik végében jelenleg egy könyvtárat vezet és nagyon elégedett az új életével. Évente egyszer elmaszkírozva, éjjel a program keretében megtekintheti saját szobrát, és elhelyezheti lábánál az emlékezés virágait. Igazán kivételes helyzet, sokan cserélnének vele, azt hiszem. De említhetnék még önnek számos esetet, ha nem kötne a titoktartás.

– Értem. És mit ajánl az én esetemben?

– Bíztam rugalmasságában, és egyeztettem a hivatal munkatársaival. Lenne egy nyugdíjas agronómusi szerep Inárcson, teljes ellátással a helyi idősek otthonában, természetesen a feleségével együtt. De felajánlhatok egy tanyát, lehetnek parasztemberek Zalában, nem messze a szlovén határtól. Ugyan víz nincs, de jár a szerephez két unoka, akik havonta felkeresik önöket. Kérem, gondolja át!

– Köszönöm, Söptei úr, megbeszélem a feleségemmel, ha megengedi.

– Természetesen. Gondolják csak át, de azért emlékeztetem, az első megoldással jóval kevesebb a papírmunka. És ön már gyerekként kész volt életét áldozni a hazájáért. Most sem késő megtennie.